2. rész
2. Mi a gond a választásokkal?
A választásokat érdekes módon az egyházak (a korai egyház és a reformáció, ahol messze a demokrácia elterjedése előtt presbitereket választottak) és a germán jogszokások alakították ki. Való igaz, hogy voltak választások a Római Birodalomban is, de azok a császársághoz vezettek, pontosabban ahhoz, hogy egy ember kezében egyesüljenek a különböző hatalmak, amelyeknek a kombinációja mindenki fölé emelte, sőt istenné tette, legalábbis a rómaiak ezt mondták. A tribunus, a konzul, a szenátor hatalma egyesülve azt eredményezte, hogy a császár a hatalom mindkét oldalát birtokolta. Tribunusként a nép szószólója, szenátorként meg törvényhozó volt, konzul, sőt még inkább örökös konzul szerepében pedig a végrehajtás lehetősége is a kezében volt. A köztársasági Rómában tehát voltak választások, amelyek kortesbeszédek, viták, pletykák és befolyásos emberek támogatása által dőltek el. A császárság korában is voltak választások, csak azok már nem döntöttek semmiről.
Az athéni demokrácia viszont magát számolta fel, amikor értelmetlen háborúkat szavazott meg, melyeket elvesztett. Nem kell azt sem elfelejtenünk, hogy ez az a demokrácia, amely kivégeztette Szókratészt, hogy ezt játszotta ki Alkibiadész, és hogy az igazságos Ariszteidészt is választással távolították el Athénból. Tehát az ókori demokráciák sem működtek, a fejlődésüknek volt egy pontja, amelytől kezdve diszfunkcionálisak lettek.
A középkorban is voltak demokratikus intézmények, noha a fő elv az volt, hogy az uralkodó réteg a születés vagy érdemek által egy felsőbb osztályba lépett, amely elkülönült a néptől. Egymás között pedig elkülönültek a nagy-, a közép- és a kisbirtokosok közösségei. Ezeken belül működtek olyan mechanizmusok, amelyek rendet teremtettek a közösségben (megyegyűlések, országgyűlések). Az pedig a kortól és a helyszíntől függött, hogy mennyire volt korlátozott az átjárás az egyes rétegek között, de az is, hogy a királyt milyen feltételek esetén foszthatják meg a hatalmától. Az arisztokrácia vélhetően a Rómában szerepet kapó germán vezérekből, valamint a számukra szükséges rómaiakból alakult ki. Így a tényleges törésvonal a nemesek és a nem nemesek között húzódott a középkorban. Ez a rendszer meglehetősen rugalmas volt, Bizáncban és Skandináviában, de az Ibériai-félszigeten is alkalmazták valamilyen változatát.
Valójában a „feudalizmus”, ahogy ezt az iskolában tanítják, nem is létezett egységes gyakorlatként, minden térségnek megvolt a maga feudalizmusa. Ezenkívül voltak a városok, amelyekben a városlakók bizonyos kérdéseket egyenrangú partnerekként megtárgyalva döntöttek el, másrészt a céhekbe a tagok teljes egyetértésével vehettek fel új tagot. Ellenben a pápát választották, noha az esetek legnagyobb részében más befolyás is szerepet játszott a pápaválasztásban, ám az is igaz, hogy a német-római császárt is a választófejedelmek választották meg. Igaz, hogy ez a választás idővel egyre formálisabbá vált.
(Folytatjuk)
