Miközben a Fruška goráról ereszkedem le Belcsény felé
egy augusztusi reggelen,
mögöttem már a Duna fehér homokzátonyai,
az úton idős, megfáradt asszonyokkal találkozom,
akik igyekeznek a hegyre fel,
azonos szögben előrehajolva,
egyenként, mindegyik magában.
Lassan és kitartóan, lépésről lépésre
leküzdve a gravitációt,
hordozván testüket és benne egész lényüket
a valahol odafent lévő végkifejlet felé.
Hazafelé tartok Šidről, ahol a verseimet mondtam
és megcsodáltam Ilija Bosilj festményeit,
Belcsényben őrlik és égetik a márgát,
amelynek pora így mindenhová eljut.
A halászok Neštinben
már fogásról álmodnak
csáklyáikat tartva,
mint ősi vadászok átszurkált pajzsaikat,
míg az asszonyok csak lépkednek lassan, felfelé a meredeken,
hordozva ráncaikat a szájuk körül
mint megismételhetetlen kódot.
Vujicsics Marietta fordítása
