Ibolyakék

„Mélyvizsgálat alvás közben. Ne zavarj!” – ezt írta az ajtón.
Nem zavarok, gondolta a páciens. A következő rendelőszoba ajtaja tárva-nyitva állt. A páciens belépett, köszönt.
– Miről van szó? – fordult meg hanyagul a langaléta asszisztensnő, aki épp valami papírokat rendezgetett egy hosszú asztalnál. Szúrós szemeivel rutinpillantást vetett a páciensre.
– Rólam.
– Na ne már – mordult rá az asszisztensnő. – Adja ide a papírjait és üljön már le! Mit ácsorog itt nekem?
Átfutotta a papírok közül az elsőt, letette a kis asztalra, megfordult, tovább rendezgette a papírkötegeket, időnként kihúzott egy-egy fiókot, sóhajtott, két papirost kicsippentett a sok közül, a magasba emelte mindkettőt, silabizálta az egyiket, majd a másikat, mintha összehasonlítást végezne, dünnyögött valamit, leült a laptophoz, gépelni kezdett, és gépelt, gépelt, gépelt, majd felugrott, ösztövér teste imbolyogva, ám meglepő gyorsasággal röppent át egy oldalajtón a szomszédos helyiségbe, néhány színes mappával a kezében visszajött, az asztalhoz lépett, a papírkötegeket a mappákba rakosgatta; rövidre nyírt frizurája alatt hosszú, inas nyaka erre nyekkent, arra nyekkent, szorgalmasan követve a papírkötegek útját jobbra-balra, s azt is, ahogyan belecsusszantak a sárga-piros-kék-zöld mappák valamelyikébe.
A páciens fáradt volt. S mivel fáradt volt – azon páciensek közé tartozott, akik nem makacsságból ugyan, de nem tartották be körzeti orvosuk intő figyelmeztetéseit, tehát nem pihent eleget, naponta rohanva és teljes erőfeszítéssel végezte otthoni és munkahelyi teendőit, idegeskedett, csak úgy, útközben, gyorsan evett, vagyis bekapott néhány falatot, majd késő este jól belakmározott, későn feküdt le és korán kelt, keveset és rosszul aludt, gyakran őrlődött a pénzhiány, sőt az egyre inkább elrettentő világesemények miatt is –, hát most pihent. Otthon napok óta többször is eszébe jutott, hogy utánanéz a neten, pontosan mi is az az EEG, de ugyanannyiszor el is felejtette. Üldögélt tehát, mint aki jó helyen jár, és ajándékba kapott egy várakozást.
– Na gyerünk – fordult meg az asszisztensnő hirtelen. – Most menjen ki, és amarról jöjjön be.
A páciensnek a papírjaira esett a pillantása: vigye azokat is, vagy ne vigye? De mivel az asszisztensnő még két szót lövellt feléje („Mozduljon már!”), gyorsan kiment az ajtón, egy pillanatra tanácstalanul körülnézett, és mivel a közelben csak az altatós szoba bejáratát láthatta, hát benyitott. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a félhomályba borult kis szoba sarkában felsejlő ágyon nem fekszik senki. Az asszisztensnő valami különleges masina előtt ült, melyen sok-sok színes lámpácska világított.
– Feküdjön le – szólt oda meglepően visszafogott hangon. – A cipője marad.
Talán jól értettem – gondolta a páciens, és cipőstül végigfeküdt az ágyon. Az ágy vége fölé egy esernyőtartóhoz hasonlatos valami volt rögzítve, korongján színes, vastag huzalok, a végükön csíptetőkkel. Az ágy kemény volt ugyan, de hihetetlenül kényelmes. A páciens testén ismerős, kellemes bizsergés futott végig, talán még gyerekkorában, elalvás előtt érzett hasonlót. Hát igen, úgy kellene aludni, mint a kisgyerekek, vagy mint az állatok, akik ha elálmosodnak, azonnal elalszanak, bárhol, bármilyen előzetes ceremónia nélkül.
– Üljön fel! – termett előtte az asszisztensnő, s ahogy felült, hirtelen mozdulattal egy úszósapkát húzott a fejére.
– Megmondaná kérem, tulajdonképpen mi az az EEG?
– Jellemző – mondta felháborodva az asszisztensnő. – Eljön egy vizsgálatra, és azt se tudja, minek. Hát a koponyája ereit fogom most megvizsgálni. De csak kívülről! Hogy mi van a fejében, azt én nem láthatom. De talán jobb is – tette még hozzá morogva, majd ismét felemelte a hangját: – Na, tartsa egyenesen a fejét! Be kell zseléznem.
Az úszósapka lyukacskáin keresztül zselés folyadékot fecskendezett a sapka alá.
– Feküdjön le! Csukja be a szemét, és csak akkor nyissa ki, ha én mondom.
Azzal a masinához ült, eloltott egy asztali lámpát, s a kis helyiségben majdnem teljesen sötét lett.
A páciens behunyta a szemét. Egy pillanatra arra gondolt, hogy most egy polipra hasonlíthat, s ki is robbant volna belőle a nevetés, ám az asszisztensnő megjegyzése azonnal megszüntette ezt az ingert („Lazuljon el!”), s polipsága máris lényegtelenné vált; a zselé jólesően hűtötte a fejbőrét. Egyszerre négyévesnek érezte magát, a bádogteknőben pancsolt órákig az udvaron, majd a kiskonyha kellemes hűvösében pihent a díványon vizes hajjal, könnyű nyári takaró alatt. Már majdnem elszundított, amikor az újabb utasítás elhangzott („Nyissa ki a szemét!”), ám alighogy kelletlenül kinyitotta, s az újabb felszólításra („Csukja be!”) becsukta, eltűnt a dívány, a kiskonyha, a régi nyár, szürke és sötétkék háromszögekből, köröcskékből összeálló ornamentika vibrált előtte, majd sötétkékbe tömörült az egész, és a közepén piros lángocska villant. Ekkor újabb utasítás kiáltott bele a sötétbe („Ki ne nyissa a szemét!”); a lángocska eltűnt, a sötétkék ibolyaszínbe váltott, éjszaka volt, gyönyörű nyári éjszaka, a páciens a szabad ég alatt feküdt a fűben, a csillagok még nem bújtak elő, időnként csak a piros lángocska bukkant fel az égbolt közepén, akár egy égi jel. A páciens sokáig, nagyon sokáig pihent ellazulva a fűben, lent, s ott volt az ibolyaszínű égbolt, fent, és más senki, senki a világon; mintha az égbolt miatta lett volna ennyire szép és megnyugtató; s a páciens meghatódott, csorogni kezdtek a könnyei, hogy valaki (az égbolt) ilyen hosszú ideig borul rá onnan fentről, csöndben, bármilyen szándék és érdek nélkül, a kedvéért időnként piros lángocskát gyújtogat az ibolyakékben, s hagyja őt pihenni, ellazulni, elaludni akár. És lassan álomba sírta magát.
Az asszisztensnő kétszer ismételte meg az utasítást („Nyissa ki a szemét! Készen vagyunk.”). Akkor villanyt gyújtott, az ágyhoz sietett, és megnyugodva látta, hogy a páciens kinyitotta a szemét.
– Üljön fel! – mondta, ismét szenvtelen hangon. Leszerelte a polipcsápokat, le az úszósapkát a páciens fejéről, s egy papírtörlőt adott a kezébe.
– Ezzel törölje meg a fejét!
És kiment.
A páciens ült az ágyon, a szobát nézte. Nem lehetett biztos benne, hogy ez az a szoba, ahová befeküdt. Az ágyon a lepedő fehér volt (kéknek látta, amikor belépett); a szekrény világoszöld (fehérnek látta, amikor belépett); a fal olajzöld (halványszürkének látta, amikor belépett). Megtörölte a fejét a papírral, ám érezte, hogy a haja teljesen összeragadt a zselétől, ami, éppen úgy, ahogyan egy ilyen vizsgálathoz szükséges, szétoszlott a fejbőrén. A táskája az ágy mellett hevert, lehajolt érte. Megszédült, visszaült az ágyra. Fésűt talált a táskában, tükröt nem. Megszokott mozdulatokkal fésülte meg a zselés ragacsot a fején, majd óvatosan felkelt, s néhány percre a falnak támaszkodott, a szédülés enyhült.
Kilépett a folyosóra. A szomszédos rendelőszoba ajtaja még mindig nyitva állt, oda bement, leült, várakozott. Jó negyedóra múlva belépett az asszisztensnő. 
– Maga meg mire vár itt?!
– Az eredményre.
– Nincs itt semmilyen eredmény. Két hét múlva nézzen be, addigra talán már meglesz. Na, fogja a papírjait!
A páciens fogta a papírjait, kiment. Végigment a folyosón, befordult a másikba. S ahogy haladt előre a széksorok között, melyeken emberek ültek, a folyosó egyre keskenyedett, szűkült, olyannyira, hogy már csak remélni tudta, valahogy majd sikerül kipréselnie magát a kijárati ajtón.