– Talán ha a télről mesélek, fagy elől kocsmába menekülő emberekről, elviselhetőbb lesz ez a rohadék kánikula is – törölte az izzadtságot széles homlokáról Mihalek. Mi meg, akik hőgutától lázas álmoktól gyötörten igyekeztünk átaludni minden éjszakánkat, bólintottunk. Remélve, Mihalek, aki egykoron újság szerkesztőségében írt szép hosszú cikkeket, és akit az éjszakában szerkesztő úrnak szólítottak, szóval ez a Mihalek szép mondatokat fogalmaz nekünk. Szavaiból hó hull majd ránk, de legalábbis havas eső, ami átáztatja cipőnket, és mi fázni fogunk. És átjárja testünket a fogvacogtató hideg, fagytól vöröslő ujjunkat leheletünkkel melengetjük, és soha nem hallunk többet olyan mondatot, miszerint ezen a nyáron megdőlt mindent melegrekord.
– Szóval azon a télen nem tudta senki, honnan érkezett a fickó – fújta meg a habot meleg sörén Mihalek. – Csak állt ott a terem végén, szorosan az ajtófélfához lapulva. Mint szürke bogár, mint sarokba szorított, rémült egér. Bámult bele a zajba, bokáját verdeste, kopott, hosszú kabátja, átázott, széttaposott cipője egyre nagyobb vizes foltot rajzolt a padlóra ragadt koszra. Izzadó tenyérrel markolt sörösüveg mögül csak fél pillanatig bámultak rá véreres szemekkel, esélyt sem hagytak a köszönésnek.
– A sziklát, haver... – szaladt át a termen egy rekedt kiáltás. – Mondom, a sziklát. Nem hallod? Görgesd már a barlang elé. Vagy neked erre külön rabszolgát fogadott a nagyanyád? – zúdultak a szavak, s akkor már két tucat fej bólogatott, mint egykor a műanyag kutya a Trabant hátsó ablaka mögött. Mert valóban – nyitva hagyta az ajtót. Csak résnyire ugyan, de ez is elég volt ahhoz, hogy benyomuljon a tél, borzongató hideget leheljen az arcokra, és még a kabátok alá is bemásszon.
– Elnézést kérek az uraktól, csak…
És ezt a mondatot sem fejezte be. Mint soha, semmilyen mondatot, évek óta. Ajtózár kattant, de fölöslegesen, hiszen máris újabb vendégek érkeztek, fagytól kipirult arccal, cserepes szájat nyalogató nyelvvel rohamozva a pultot. Józsi úr csapata mögött Lacika evezett a farvízen, Lacikát a Vajner Icu biztatta gyorsabb tempóra, Icu után Géza üvöltött bele a sűrű füstbe: „Mára elég a kapitalizmusból, nem építem tovább!”
– Van egy kutyám. Igazi, fajtiszta boxer. Egyébként eladó – motyogta a hosszú kabátos, amikor megérezte, hogy hangja ösvényt vághat a viták pár másodperces halkuló zajában.
– Nekem meg lumbágóm van, és májzsugorodásom. Azonkívül itt hagyott a lányom, Londonból két éve nem írt levelet, sitten a fiam, az asszonyt pedig még tíz darab ezresért se hajlandó senki fölakasztani a mosókonyhában – birkózta le könnyen a hirtelen támadt csöndet Béla tata, és hálásan köszönte meg a körbeszaladó röhögést. A hosszú kabát már csak akkora volt, mint egy máris eldobható mosogatórongy, eltűnt belőle a test, elveszett ráncai között a fej, de kiszökött a résén egy kutyapofa, egy boxer feje. Mintha tüsszentene, úgy vakkantott, hogy aztán két első mancsát föltámassza a pultra, épp Béla tata és Frici söre közé.
– Egy kutya! Egy igazi kölyökkutya – sikított Jolán, akinek ujjain évek óta vágtak sebet a repedt szélű poharak, és nagyon részeg rakodók vágyait kereste, garantáltan zárás előtt.
– Ha szabad kiigazítanom, ez nem csak egy kutya. Egy boxer. Fajtiszta, szokták mondani, de pontosabban fogalmazva, fajtatiszta. S ha szabad hozzátennem, törzskönyvezett boxer kölyök – bújt ki megint a szó a hosszú kabát zsíros gallérjából. Még egy fej is megjelent. De csak egy pillanatra, mert máris ijedten menekült vissza a hirtelen nyomakodó tömeg elől. A kutyát, a fajtatiszta boxer kutyát ugyanis mindenki látni akarta.
– Lopta?
A kérdés egy deci kevert mögül esett a pultra, de választ senki nem kínált rá.
– Miért lopta volna? Nekem is volt ilyen. Épp ilyen kutyám, csak sokkal nagyobb. Ha az egyszer vicsorított azzal a nagy pofájával, mindenki egy ugrással kívül volt a kerítésen, és soha többé nem merészkedett a kertembe. Mert ezek a boxerek olyanok ám!
– Fajtatiszta kutyát, kérem, csak urak és hölgyek tartanak, ha szabad félbeszakítanom Varga úr enyhén szólva hazudozásait – csordult a könyöklőkön izzadó hamuba a világ legudvariasabb hangja. – És azok is csakis szakértő kezekre bízzák. Mint például az én kezeim. Mert nekem, kérem, olyan ujjaim voltak – forgatta mindkét kézfejét, mutogatta bütykös ujjait Babis úr –, hogy szegény anyám minden este elmondta: fiam, neked vagy zongoraművésznek kellett volna lenned, vagy nőgyógyásznak.
– Nőgyógyász meg zongoraművész mindenki lehetett. De tengerész! Ahhoz több kell. És én már ott álltam, hogy nyomják kezembe a papírt, a vonatjegyet, aztán irány Fiume. A legnagyobb olyan óceánjáró várt rám, ami magyar zászló alatt valaha is kivonult a tengerekre. Szóval én mehettem volna, de igazán.
– Fiume? Hát ez jó! Olyan nevű város már nincs is – ült vigyor több arcra is. Rijeka, úgy hívják, Rijeka, kiabálta valaki, és mozdultak a lábak, mintha az egész kocsma az emlékeiből menekülve máris indulna Rijeka-Fiume felé. Köztük egy asszony a színház kórusából, ahol majdnem kinézték primadonnának, csak bokaficamnál sokkal súlyosabb sérülés derékba törte a karrierjét. Köztük egy hajlott hátú férfi a rakpartra bámuló gimnáziumból, ahol nyilvánvalóvá vált már az első osztályban, hogy istenáldotta tehetség, leginkább nyelvzseni, de aztán... Volt, aki egy gyár emléke elől szaladt volna, ahol főmérnök volt, (Esküszöm, az voltam, de kimart, elüldözött sok szemét alak irigysége, és a sikkasztásból semmi nem igaz!), de a telepen csak annyit tudtak róla, hogy nejlonszatyorba gyűjti az üres kólásdobozokat.
Ekkor a húgyszagú budiból, nyitott sliccel, kába tekintettel lépett a terembe egy férfi. Semmit nem hallott Fiuméről, nem is jutott messzebb a szürke hosszú kabátnál. Ott aztán a padlóhoz verte a cipője talpát, billegve bámult a boxer apró kutyaszemébe, majd összezárta hatalmas ujjait. Nyakánál markolva emelte ki a hosszú kabátból a csúnya pofájú kutyát, és elindult az ajtó felé.
– Kimegyek, elszívok egy cigit. De lehet, hogy kettőt – próbált nem elbotlani a saját lábában. – Még hogy tengerész, mérnök meg nyelvzseni – motyogta az orra alatt.
– De a kutyám! Azt miért viszi? – dobta utána riadt kérdését a hosszú kabátos.
– Nem lopom el, csak levegőztetem – mordult a válasz, már a kocsma elől.
– És fajtatiszta boxerek pedig nincsenek is. Csak kocsma van. Meg büdös. Nyisson már valaki ablakot! – ordította a férfi, amikor a küszöbben megbotolva visszazuhant a kocsmába.
– És a kutyám? Hol hagyta a kutyámat? – nyüszített a hosszú kabátos.
– Mondom, fajtatiszta kutyák nincsenek is. Egyébként meg csak egy roppantás a nyakán, és a kutyája hosszú útra indult, egy hang nélkül hányta ki csúnya pofáján a lelkét. Jobb lesz neki a kutyamennyországban, higgye el, jobb lesz – röhögött a férfi.
Csak akkor hagyta abba, amikor a főmérnök úr rúgása az ágyékát érte, a majdnem tengerész lába a combjára támadt, a nőgyógyász ujjakkal szorított korsó csapása meg akkor szabta át az arcát, amikor az asszony, aki kis híján balerina lett, a földön hörgő kézfején, csuklóján ugrált és ordított – „Mocskos kutyagyilkos, dögölj meg!” – csak ordított, de volt, aki azt látta, hogy táncolt is közben.
– Hogy hova tűntek a támadók? Hát tudom én azt? Talán keresse őket Fiumében – motyogta a csapos a rendőröknek, és úgy bámult ki az ablakon, mintha nem esti sötétet látna, hanem egy Adrián ringatózó tengerjáró hajót – harapta el a szót Mihalek, és eltűnt a városra sötétet festő estében. Ja, és ne feledjem: hátizsákjába rejtve elvitte magával a nyarat.
Nyitókép: pixabay.com
