„Nem lehet olyan életünk, hogy ne legyen napi fél óránk olvasni.”
Dragomán György
Dragomán György kijelentése egyike azoknak az idézeteknek, amelyeket az első gimnáziumi irodalomórákon megkapnak a tanulóim. Ezek mentén a szövegrészletek mentén indulunk neki az irodalomtanulásnak, kezdünk közös gondolkodásba az olvasásról, könyvekről, művészetekről, a kultúra egészéről. Mert az olvasóvá nevelés – amely jelen cikk központi témája – intézményi kérdés is. De amennyire intézményi, annyira individuális.
Sajnos nem készültek átfogó, az olvasási szokásokat feltérképező felmérések az utóbbi időben Vajdaságban, mindössze szubjektív véleményekre, megérzésekre, tapasztalatokra hagyatkozhatunk. De ahogyan a színházak feladatuknak tekintik a színházi nevelést, közönségük, sőt, leendő színészek kinevelését (lásd pl. az Újvidéki Színház Nézők iskolája című projektuma vagy a különféle diákszínjátszó műhelyek), úgy tágabban nézve az írástudó rétegeknek, vagy ha úgy tetszik, az értelmiségnek általánosan feladata az olvasóvá nevelés, a közönség és az utánpótlás megteremtése.
Ez utóbbi nem csupán mennyiségi kérdés kell hogy legyen. Hiszen tudjuk, hogy az emberek továbbra is olvasnak: tartalomfogyasztóként befogadják a bennünket elárasztó információcunamit, a híreket és álhíreket, valamint a piaci alapú, erős marketinggel is megtámogatott sztárszerzők könyvei jól fogynak, közösségi médiában megosztott verseik, rövidprózáik, tárcáik, kommentárjaik sok ezer megosztást megélnek. Azonban az olvasóvá nevelés magába foglalja azt is, hogy gondolkodó, értelmező és érző olvasóvá váljunk. Mindez vonatkozik a szépirodalomra és a médiára is, egy olyan világban, amelyben alapjaiban változott meg a hozzáállásunk az igazsághoz, a tényekhez, a valósághoz. Utóbbi kérdés a konstruktivista pedagógia nyomán az iskolarendszert is erősen érinti.
Érdemes lehet különválasztani az olvasásnépszerűsítést és az olvasóvá nevelés kérdéskörét anélkül, hogy egyiket a másik fölé helyeznénk, inkább a kettő komplementer jellegét hangsúlyozva. Hosszú éveken át a Harry Potter-sorozat sikere miatt reménykedtek sokan abban, hogy az olvasók újra felfedezik a könyveket, vagy az új generációk is ráéreznek az irodalomra. Ma úgy tűnik, hogy egy-egy ilyen sikertörténet nem változtatja meg alapjaiban a kultúrafogyasztási szokásokat, de az attitűd formálásában jelentős szerepe van. A tematikus podcastek, YouTube-csatornák, hírességek könyvklubjai és a könyvközösségek (ilyen például a Moly.hu, ahol avatar mögé bújva irodalmárok is szívesen írnak egy-egy kiadványhoz megjegyzéseket…) a befogadásra, interpretálásra és kritikai szempontokra helyezik a hangsúlyt. Amit korábban a képregények, a mesekazetták képviseltek, a mediális fordulat után már a számítógépes játékok, filmes adaptációk, hangoskönyvek jelentik. Ezek azok, amelyek egy-egy könyvet gyakorta az olvasó látóterébe helyeznek.
Sokan az internettől, az e-könyvektől várták a kultúra demokratizálódását, azonban úgy látszik, hogy a szépirodalom terén (a szakkönyvek terén talán kevésbé) még mindig elsősorban a papíralapú könyv az uralkodó. Mindezt azonban megnehezíti, hogy az utóbbi években érzékelhetően drágultak a könyvek, az e-könyveket pedig leginkább kalózverzióban szerzik be az olvasók. A hozzáférhetőségben a könyvtáraknak óriási szerepe lenne (ha rendelkeznének megfelelő pénzügyi kerettel), jóllehet a könyvtárnak mint intézménynek és funkcióinak átalakulása is szükségesnek mutatkozik. Ezenfelül nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy vízióval rendelkező könyvtáros/iskolakönyvtáros milyen hatással lehet arra a közösségre, amelyben tevékenykedik.
Fentebb azt írtam, hogy individuális és intézményi kérdés is az olvasóvá válás. Egyik egyetemi tanárnőm megjegyezte, hogy nem hisz magában az olvasóvá nevelésben, nem tudom, hogy pontosan mit gondol a kérdésről, de a megjegyzése elgondolkodtatott. Magyartanárként a nemes célt zászlónkra tűzve – ahogyan egy kedves kolléganőm mondaná – küzdünk, mint malac a jégen, aztán ennek vagy lesz eredménye, vagy nem. Hiszen annyi mindentől függ a végkifejlet. Vajon meséltek, olvastak-e a diáknak gyerekkorában, volt-e meghatározó személy az életében, aki elvezette a könyvekhez, volt-e elementáris, katartikus olvasásélménye, vagy csupán kötelességtudóan olvassa az olvasmányokat?
Egyáltalán van-e egy meghatározott életkor, amikorra az embernek olvasóvá kell válnia, és ha addig nem tette meg, utána elveszett az irodalom számára? A diákjaimat elnézve nagyon vegyes a kép, de igenis jellemző, hogy sokan később érnek meg, 18-19 évesen kerülnek a könyvek vonzásába, hiszen – és ez a tanterv nagy hiányossága – akkor érnek el azokhoz a szövegekhez irodalomórán, amelyekhez könnyebben tudnak kapcsolódni (nyelvileg is). És ezen az sem segít, ha a korábbi évek tananyagát a kortárs irodalom felől próbáljuk becsomagolni, hiszen a törzsanyag ugyanaz marad… A rózsa neve sem kifejezetten elsős középiskolások számára íródott regény, jóllehet kortárs műről van szó. Ugyan olvastunk belőle részletet, néztük a filmet elsőben, és az esélytelenek nyugalmával megjegyeztem nekik: ez egy fontos könyv, negyedik végére olvassátok el. Aztán meglepetésemre időről időre az osztályból többen is benéztek hozzám a könyvtárba, és kikölcsönözték, vagy elmesélték, hogy végre elolvasták a könyvet.
Mit tehet egy magyartanár? Elsősorban hitelesen kell képviselnie az olvasót: neki magának is olvasnia kell, olvasmányélményeit a diákokkal is meg lehet osztania. A magyartanárok többsége egyébként is úgy olvas, hogy folyton azt lesi, vajon mit tud hasznosítani az órán. Ezenfelül meg kell értetnie a tanulóval, hogy az irodalom, a történetek, amelyeket olvas, néz, az önértés és a világértés elengedhetetlen eszközei. Az izraeli sztártörténész Yuval Noah Harari szerint a homo sapiens „szuperereje”, vagyis ami segített bennünket, hogy kiemelkedjünk az állatvilágból, nem más, mint az a képesség, hogy elképzeljünk dolgokat, hogy történeteket meséljünk, találjunk ki. Idézhető Umberto Eco gondolatainak egyike is: „[A] fikciós világokban [kitalált történetekben, irodalomban] tett minden sétának ugyanaz a funkciója, mint a gyermekjátékoknak. A gyerekek azért babáznak, játszanak falovakkal vagy eregetnek sárkányt, hogy megismerkedjenek a világegyetem fizikai törvényeivel és azokkal a cselekvésekkel, amelyeket egyszer majd a valóságban is végezni fognak. Ugyanígy, fikciót olvasni annyit tesz, hogy játszunk egy játékot, s ezáltal értelmet adunk annak a rengeteg dolognak, ami a létező világban történt, történik vagy történni fog.” (Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében – részlet).
Meg kell adnunk diákjaink számára a választás és az értelmezés szabadságát, ha pedig már ismerjük őket, akkor személyre szabottan tudunk velük könyveket választani. Engedjük meg nekik, hogy kritikusak legyenek. Az sem baj, ha találkoznak élő szerzőkkel is, ha kilépünk a tanteremből, antikváriumba, könyvtárba, könyvbemutatókra, KMV-re, olvasási versenyre járunk. Bármit is olvasnak, örüljünk neki: beszélgessünk velük erről. Tarthatunk egyszerűen olvasószüneteket, olvasóórákat. De legalább ennyire fontos, hogy a tanár mindig minta és példa, a tanár-diák bizalom kialakulása is segíthet abban, hogy elfogadják: amit a kezükbe adunk, az olyan valami, amitől többek leszünk, és ebben mi is megadjuk a segítséget.
Nyitókép: pixabay.com
