„Szeressük azt, ami a miénk”

Szenteleky Kornél 1933. augusztus 20-án hunyt el, és ez a nap 1083. augusztus 20-a óta az államalapítás és az államalapító I. (Szent) István királyunk emléknapja is. Ez a két dátum, illetve ez a két, számunkra olyannyira kiemelkedő történelmi és irodalomtörténeti jelentőségű személyiség ebben a különös időpontban titokzatos módon összekapcsolódik. Szenteleky Kornél és I. (Szent) István király is az építkezés, az alapkőlerakás, a stabilitás, a kezdeményező erő embere volt, ezenfelül a kihívásokkal való bátor szembenézés és az életforgatagból felmerülő problémákra válaszokat kereső és válaszokat adni tudó közéleti szereplő reprezentánsa. Ezért tartjuk mindig Szivácon megemlékezésünket augusztus 20-án, amelynek nem más a célja, mint hogy Szenteleky Kornél személyére, irodalomszervezői munkásságára és szépirodalmi tevékenységére emlékezzünk, illetve azt a kultuszt, amely az elmúlt időszakban nem szűnt meg létezni, továbbra is éltessük és megtartsuk. Megemlékező beszédemben két fontos témakörről szeretnék szólni: az első körben Szenteleky Kornélról mint a vajdasági magyar irodalmi élet szervezőjéről beszélnék, majd a Szentelekyt övező kultusz továbbélésének három mozzanatára szeretném felhívni a figyelmet.
    Szenteleky Kornél Pécsett született, Zomborban nőtt fel, és a zombori gimnázium elvégzése után Budapestre költözött, ahol az Orvostudományi Egyetemen szerzett orvosi oklevelet. 1917-ben A Hét című lap kritikusa és munkatársa lett, és itt szerezte meg későbbi életére kiható irodalmi tapasztalatait. Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni – ahogy azt Bori Imre Szenteleky Kornélról szóló monográfiájában olvashatjuk –, hogy már fiatal korában cukorbetegséggel diagnosztizálták, továbbá 1916-ban, amikor az első világháború alatt katonai szolgálatra hívták be, kiderült súlyos tüdőbaja is. Ebben az időben mindkét betegség végzetes kórnak számított. Orvostudományi végzettsége okán a cukorbetegséget önmaga tudta kezelni, ezzel szemben a tüdőbaj gyakorlatilag lassan őrölte fel egészségét. Eme betegségek árnyékában élte le életét, és küzdötte végig azt az irodalmi pályát, amely 1933. augusztus 20-án a halálával ért véget.
    Szenteleky Kornél 1927-ben a Levél D. J. barátomhoz a „vajdasági irodalom”-ról című, Detre Jánoshoz írt levelében kifejti azon véleményét, hogy ez a térség, ez a vidék, ez a vajdasági táj, amely a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, semmilyen hagyománnyal, irodalmi, történelmi, építészeti, népművészeti tradícióval nem rendelkezik, ezért itt mindent újra kell teremteni, és nagyon kevés esély mutatkozik arra, hogy valami jelentős eredmény bontakozzon ki a jövőben. Ahogy saját maga találóan megfogalmazza: „Legelőször a tradíció hiányzik, a múlt, az elkezdett irány, a lefektetett alap, amelyet folytatni, lerombolni, átformálni, megtagadni mindig könnyebb, mint teljesen újat csinálni. Ezen a tespedt, művészietlen lapályon nincs semmi, de semmi emlék, itt sohasem voltak ősi kolostorok, évszázados kollégiumok, hírhedt lovagvárak, görnyedt, legendás dómok vagy templomok, france-i könyvesboltok, fontainebleau-i erdők, ezen a józan, disznóólszagú földön sohasem éltek nótázó igricek, ferde kucsmás kurucok, sárga szakállú ötvösök, magas homlokú hitvitázók vagy finom ujjú humanisták. Hol vert volna gyökeret a vajdasági irodalom?” Rezignáltan állapítja meg, hogy „a vajdasági lélek éppolyan sivár és szürke, mint a táj, amelyen él”, ezért ne legyen „vajdasági irodalom”.
    A későbbiekben azonban, belevetve magát a vajdasági magyar irodalomszervezői feladatainak irányításába, három jelentős folyóirat megteremtése, illetve irodalmi lap szerkesztése fűződik a nevéhez. Az első a Vajdasági Írás, amelynek szerkesztésére Csuka Zoltán kéri fel. A munkát kezdetben nem akarja elvállalni, ismerve a feladat roppant nehézségét, viszont belső energiák fűtik, és a tettvágy arra készteti, hogy beadja a derekát. Azonban az anyagi erőforrások hiánya miatt végül nem sikerül megvalósítania elképzeléseit, ennek ellenére a Mi Irodalmunk melléklet szerkesztőjeként a következő években fokozatosan sikerül a célt részben megvalósítania. Végül halála előtt a vágyott cél elérésének küszöbére is eljut, hiszen a Kalangya című folyóirat megalapozásával a két világháború közötti vajdasági magyar polgári irodalom legjelentősebb folyóiratát teremti meg.
    Itt szeretnék kitérni Szenteleky Magyar gyarmatok című tanulmányára. Ebben az írásában Barta Lajosnak a Nyugatban megjelent azonos című cikkét elemzi, és megállapítja, hogy „az utódállamok magyar »népdarabjai« kulturális, illetve könyvszempontból teljesen ki vannak szolgáltatva Magyarországnak, így alakul ki tehát a gyarmati viszony Magyarország és a kisebbségi magyar népdarabok között.” Ezáltal a vajdasági magyar szellemi élet tulajdonképpen teljesen függő helyzetűvé válik a centrummal, Budapesttel szemben. A cikk utolsó bekezdésében erős állítást fogalmaz meg a szerző: „Szellemi tekintetben tehát az utódállamok magyarsága gyarmati sorsba került. Vajon a kisebbségi sors-e a keserűbb, avagy a gyarmati? – itt meddő és szomorú dolog a keresgélés, a kesergő méricskélés. A valóság mindenesetre az, hogy minden magyar népdarab önálló szellemi életre van utalva, és ebben az életre kelésben nincs karon fogó szüléje, segítőtársa vagy gyámolítója, csak önmaga. Ez nagyon komor és kegyetlen dolog, mégis: ennek belátása és tudatos beismerése a jövendő élet első bizonyos és boldog szívverése.”
    Annak az ívnek, amelyet fel szerettem volna rajzolni, az utolsó oszlopfője, az utolsó írása, amely halála előtt jelent meg, a Szeressük azt, ami a miénk című rövid esszé. Ebben az írásában azt a kritikafelfogást bírálja, amely a gúnyos fölényeskedéssel letaglózó szelleme révén határozottan kártékony. Mert nemcsak a vajdasági magyar közönség hitét rombolja le, hanem az alkotó művész teremtő vágyát is megöli. Ugyanakkor ő maga a megértő, odaforduló, türelmes szerkesztő, folyóirat-alapító tapasztalatára támaszkodva azt hangsúlyozza, hogy ezeket az írókat nevelni, támogatni, türelemmel tanítani kell; mint egy apró facsemetét, folyamatosan metszeni, formálni kell, ezáltal tud majd a jövőben szárba szökkenni és kilombosodni a fa. Szenteleky az akácfát emeli jelképpé a következő sorokban: „A bácskai vagy a bánáti humuszban nem teremnek cédrusfák vagy fenyőóriások, efelett kár siránkozni vagy gúnyolódni. Ne feledjük azonban, hogy az ákácok is lehetnek szépek, illatuk kedves, mézük édes, sőt még árnyékot is adnak néha a tikkadt vándornak. Nekünk nincsenek nagy erdőségeink, éppen ezért becsüljük meg azt a kevés fát, ami nálunk megterem. És higgyük el azt is, hogy az alkony nemcsak Párizsban szép, a Szajna tükrében vagy a sorrentói tengerparton, hanem szép az a Tisza partján is. Hagyjuk a divatos fölényeskedést, a felületes, fitymáló és szívtelen hangot, és szeressük azt, ami a miénk.” Az esszé utolsó bekezdésében az alábbi végkövetkeztetést vonja le: „Kultúránk legfontosabb életfeltétele a szeretet. Szeretettel, megértéssel kell fordulnunk minden tehetségünk felé, és hinnünk kell abban, hogy a zsenge palánta terebélyes fává lombosodik. Mert ha nem hiszünk kultúránk jövőjében, ha nem becsüljük és szeretjük azt, ami a miénk, kultúránk elsenyved, elpusztul, mint az a növény, melyet elzárunk a nap éltető fénye és melege elől.”
    A Szenteleky-kultusz továbbélésének három képviselőjét szeretném még kiemelni. Elsősorban és mindenekelőtt természetesen Herceg János írót. Herceg János már az 1940-es években, a Délvidék magyarországi visszacsatolása alatt hathatósan dolgozott a Szenteleky-kultusz megteremtésén. Ez elsősorban Szenteleky hátrahagyott írásainak rendszeres kiadását jelentette. Herceg János volt az, aki a harmincas évektől, írói pályája kezdetétől épp hogy Szenteleky Kornél ösztönzésére, biztatására, illetve támogatása, szerkesztői munkája révén bontakozhatott ki, szökkent szárba, és végül a XX. század második felében a vajdasági irodalomnak olyan kimagasló vezéregyénisége lett, aki mindmáig meghatározza az irodalmi tudatunkat és hagyományunkat. Ezt a hagyományt Herceg János nagy komolysággal ápolta és őrizte.
    Ez a hagyományszemlélet és hagyománytisztelet végül azt eredményezte, hogy az 1970-es évek közepén Bori Imre tanár úr vezetésével megszületett a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság, amely intézményesítette ezt a kultuszformát. Ezek a meglátások természetesen számtalan vitát, értelmezést, önreflexiót kívánnak; ez az irodalomtörténetnek, illetve az elméleti vitáknak a természetes és egészséges velejárója, ugyanakkor ez a hagyományteremtő szándék és tett olyan biztos alapot teremtett, amelynek révén ma itt állhatunk. Ezt a hagyományt a Magyar Nemzeti Tanács ugyanúgy nem fogja elengedni, és ugyanúgy fogja támogatni, ahogy az elmúlt években ezt a korábbi nemzedékek megtették és ápolták.
    Még egy személyt szeretnék említeni, Bosnyák Istvánt, aki 1995-ben a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság közgyűlésén egy 8 pontból álló reformtervezetet nyújtott be arról, hogy hogyan kellene felfrissíteni, megújítani a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság munkáját. A tanár úr egy egészen komplex rendszerben gondolkodott. Én azt a gondolatot szeretném kiemelni, hogy Szivácnak ebben a hagyománytörténésben központi helye kell hogy legyen, vagyis a kultusznak az a helye, ahova a vajdasági magyar irodalmároknak el kell, el kellene minden évben zarándokolniuk, hogy türelmes, nyugodt párbeszéd útján tudják ezt a magyar hagyományt tovább éltetni. Ugyanakkor Bosnyák tanár úr kifejti azt is, hogy ebben, és én is erre próbálnám irányítani a figyelmet, a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság irodalomszervező munkájában rendkívül sok lehetőség van még, számos művelődéstörténeti, néprajzi, történelmi, irodalomtörténeti tényezőt és formát lehet beemelni, és bízom benne, hogy a Forum Könyvkiadó Intézettel, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetséggel, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel, a Magyar Tanszékkel egy olyan pezsgő, olyan önreflexív párbeszéd és együtt gondolkodás, együtt munkálkodás jöhet létre az elkövetkezendő hosszú években, amely révén múltunkat újra tudjuk értelmezni, és abban reménykedek, hogy a vajdasági magyarság önkormányzati szerve, a Magyar Nemzeti Tanács a megújulás folyamatában alázattal és szeretettel segíteni és kísérni tudja ezt a munkát.
    Szenteleky egyik írásában a vajdasági tájban egy útszéli bádog-Krisztushoz hasonlítja önmagát, és ezzel a hasonlatával, a szenvedés felvállalásával, a keresztre feszítettség képével tulajdonképpen olyan kőszikla alapkőre irányítja tekintetünket, amely révén ennek a szenvedésnek és megváltástörténetnek az üzenete kisugárzik a szürke vajdasági tájba, amiben mi vagyunk, most itt állunk, és ennek köszönhetően nem véletlenül tartjuk fenn ezt a kultuszt. Ez a közösség munkájából, odafigyeléséből és támogató szeretetéből is következik, nem csupán a szervezők munkájából, mert ez már a szervezők egyéni érdekein túlmutat. Ennek a kultusznak a központi magja olyan állandóságot, olyan örök érvényességet jelez, amely azt érzékelteti, hogy Szenteleky Kornél nem hiába küzdötte végig életét, és abban reménykedünk, hogy ezt a harcot a következő generációk is tovább fogják tudni vinni, hiszen nekünk a múltat értelmeznünk kell, a jelenben meg kell tennünk mindent, hogy ezt minél jobban ki tudjuk teljesíteni, és ezeket az értékeket, hagyományokat át kell adnunk az utódainknak, gyermekeinknek, és ebben ez a – Simone Weil szavával élve – begyökerezettség, a Szenteleky-kultusz kiemelkedő szerepet játszik.
Én azt kívánom, hogy a jövőben minél tömegesebben, minél többen tudjunk leülni a közös asztalhoz és megbeszélni a közös problémáinkat, ügyeinket, és egy olyan stratégiát, egy olyan víziót tudjunk kialakítani, ami a vajdasági magyar irodalmat, a vajdasági magyar közösséget megerősíti és a hagyományokat továbbéltetni segíti.