Zentán a tóparti városrészt szegélyező, utolsó, északra néző házsor a Tisza-hídra – azaz keletre – tartó vasúttal párhuzamosan két kilométeren át vonul, nyugat–kelet irányban. A nevezett part alatti házsor akkor épülhetett meg, amikor az itt kanyarodó folyó medrét a szabályozás arrébb terelve kiegyenesítette, majd pedig kiszáradt az egykori meder tómaradványa. Észak felé úgy hagyható el a város, hogy az utcavégek partjain leereszkedik az utas.
Ezen a nyári késő délutánon viszont a zsidó temető melletti lejtőn, az Új sor utcába fölfele kapaszkodik a legelőről hazatérő nyáj és a tehéncsorda. Nyomában égbe száll a sűrű por. Pulik terelgetik a seregletet, a juhásznak nem sok dolga akad. A megfelelő sarkokon leválik egy-egy állat, és a gazda házának veszi az irányt.
A Tópart utca kereszteződésében bolt és kocsma van. Az utóbbi előtt hosszú pad. Épp most telepedtek rá a templomtéri focizástól megizzadt suttyó legénykék, a muzsikus Zsadányi és Verebes família gyerekei. Amikor odaér hozzájuk a birkák csődülete, Vazul egy haverra mutatva rikkant: „Befogadjátok-e Kázmért közétek?!” Kórusban jön a válasz: „Beee!” Jót derülnek a klapecok.
Megbeszélik az esti mozizást. Szerencsére nem szerelmes-, hanem kalandfilmet adnak, valamilyen hajókatasztrófáról. Az öt Verebes fiú két házzal arrébb szakad le a társaságról, egy liliputi, mállott falú házikó kapuja mögött tűnik el, hogy a korai vacsorára összeálljon a tíz tagú család. (Amikor az utódokat serényen nemző apukát, Puszi prímást arról kérdezik, hogy hát ennyire szereti a gyerekeket, ő homlokráncolva válaszol: „Szereti a rosseb, aki megeszi; csak a technikát, ahogy keletkezik.”)
Pár házzal odébb a pék örökbe fogadott fiai, Tóthék válnak le a brancsról. A kreol Zsadányiakkal már csak a két Vitai marad. A cigány pajtások is hamar hazaérnek a szegényektől lakott, keskeny Kerék utcában. Zsadányiék mellett szintén zenész lakik, nem más, mint a messze földön ismert Remete Ireneusz, trombitás és karmester.
A hazafelé battyogó Vitai fivérek, a család legfiatalabbjai pályájuk legelején tartanak. Az özvegy édesanyától Pipikének becézett Kálmánka tizennégy évesen őszre lesz negyedikes gimnazista. A három évvel idősebb Jancsi órásinas. A többi báty saját lábán álló, kész felnőtt: Lajos hangszerkészítő, József fodrász és színházi sminkes, Károly mechanikus. (Ekkortájt csak neki volt autója a városban.)
Mami és Pipikéje, Kálmánka a Jézus Szíve templom korai miséjéről az alvégi kirakodó vásárba ment, csupán az esemény hangulatáért, nézelődni, találkozni ismerősökkel és rokonokkal. Ugyanezért jönnek el Vitaiak, másod-, harmadfokú unokatestvérek a topolyai, gunarasi tanyavilágból. Onnan érkezett a zentai Árpád utca nagy sarki épületébe, a monarchiás századvég utolsó évében Vitai Márton harmadjára alapított családja. A férfiú egy válás és egy megözvegyülés után talált új párjára, a tizenhét évesen özveggyé lett Flamanné Csernai Ilonára. (A gépész Flaman István a kislánya topolyai megszületésének örömhírét a zimankós decemberben gyalog, hajadon fővel vitte meg szüleinek, Ómoravicára. Az újdonsült apuka agyhártyagyulladásban elhalálozott.)
A vásárban és az egész városban beszédtéma volt a délutánra beharangozott repülős bemutató. Két gép már tegnap megérkezett Újvidékről, fél óra alatt. A vonat ötórányit döcög azon a távon. A Tisza-parton sétálók láthatták, amint az egyik pilóta gépével spirált ír le, forgást, álzuhanást mível, s végül átröpül a híd alatt.
Ilona asszony ebédvendéggel tér haza a vásárból, miután csatlakozott hozzá tanyasi sógora, Vitai Johannes Nepomuki.
Kálmán besózva loholt a főtéri korzóra. A vasárnap délelőtti korzó népsége sokkalta színesebb, mint az esti korzóké. Nappali világosságnál több látszik. Erősen szembetűnik a cséplőgépes gazda nagy, mamlasz fiának szilvakék öltönye, hófehér inge, tűzpiros nyakkendője. Piperkőcök hada mérkőzik a porondon. Ütemesen nyikorognak a suvickolt Gojzer-cipők, parfümök egyvelege szálldos. A filmsztár Ramón Novarro frizurájának megannyi provinciális utánzata a sétány férfikoponyáin. Kálmán megleli barátait; azok is ki vannak csípve.
Az úttesten fél kilométernyi, ellentétes irányú emberfolyam. A sétálók balra tekert nyakkal stírölik a szembe jövőket. A kis Vitai Bolváry pedellus lányát, Ibolyát nézi imádattal, haverjai pedig Gerzsány pék bakfis csemetéivel szemeznek.
Sűrű a fiúk délelőtti programja. A korzózás után együtt mennek meghallgatni a térzenét szolgáltató Remete Ireneusz fúvószenekarát, melynek pódiumot ácsoltak a városházi kupola árkádja és a szemközti park szélében fehéren magasodó I. Péter szerb király szobra között. A vicces Verebesek citromgerezdeket nyalogattak, kámpicsorodott ábrázattal, közvetlenül a trombitások előtt, bízva a nyálreakcióban. Ám a zenészek az angol testőrök higgadtságával kezelték az inzultust.
Strauss könnyed dallamai andalították a hallgatóságot.
A barátok itt vettek búcsút egymástól. Kálmán a városházi díszterem karzatán foglalt helyet, hogy meghallgassa a repülős matiné előadásait, amazok meg az Uránia moziterem bokszmeccsére mentek, ahol az előjátékban az amatőr Vitai Jancsi is öklözik.
A díszteremben, lent, középütt, az elnökségi emelvényen koros főtisztek ülnek; nekik és a beöltözött pilótáknak nem sok szerep jut. A helybeliek nevében Vígh Lajos nyugalmazott tanár és hírlapíró köszönti a „noviszádi” vendégeket, talán azon a címen, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság Aero Klubjának ő az egyetlen zentai tagja, és aki ötletgazdája a mai légiparádénak. (A repüléstudomány környékére pedig az sodorta, hogy mély barátságot ápolt az aviatika megszállottjával, Dudás Emillel. A Dudások az elmúlt fél évszázadban fő posztokat töltöttek be a város közigazgatásában, a ranglétrán sorban megszerezve a tűzoltó-parancsnoki, rendőrfőnöki és polgármesteri címeket. Emil apja is csúcsra hágott, ám fia nem követte: inkább Párizsba űzte szenvedélye, hogy megismerkedjen Blériot-val, a repüléstudomány félistenével. Közben kitört a nagy háború, és osztrák–magyar állampolgárként ötévi internálást szenvedett. Sorstársai között volt egy kolozsvári író, aki épp ez idő tájt tesz pontot a közös rabságot megörökítő regény végére, melynek főszereplője a zentai fiú. A hazatérő Emilt nem rázta meg a délszláv fennhatóság, miután édesanyja szerb asszony volt. Így lett belőle rendőrfőnök Zentán, míg vissza nem tért Franciaországba, ahol egy erdőben fölakasztotta magát történetünk évében, 1928-ban.)
Egy fess főhadnagy, Pavlovics Milorád röviden (és szerbül) ismertette a repülőgép történetét. Németország a háború közepén, 1916-tól kezdte gyártani a Brandenburg masinákat, amelyek később háborús jóvátételként kerültek a kisantant országaihoz. Ezekből érkezett most kettő Zentára. A bemutatott pilóták neve is németes hangzású. Az egyik August Nezsmak, a másik Kneschneck. Az előbbi első díjat nyert egy varsói versenyen, emez pedig bravúrjairól híres.
Vége az előadásnak. A díszteremből a tömeg kitódul a megyeháznak is beillő épület tágas lépcsőházába, ahol Lindbergh-jelvényeket osztogatnak, és megvásárolható a délutáni rendezvényre szóló, három dináros belépőjegy. Tízpercnyi repülésnek harminc dinár az ára.
Az egész ház népe az udvaron terített asztalhoz ült ebédelni. A házas Józsefnek és Lajosnak saját lakása volt az épületben, de Ilona mami őket is megvendégelte, gyerekestől, mert ma töltötte be negyvenkilencedik életévét. Az ünnepelt asszony egymaga főzött a tíz személyre. A fenséges fogásokat édesség zárta; madártej és rétes. Az édesszájú Kálmánka bezabált, rá se bírt nézni kedvenc túrós rétesére, de édes mami megnyugtatta, a részét félreteszi, míg meg nem jön a repülős bemutatóról.
A fodrász József és Karcsi mechanikus is nagyban készült a szenzációsnak ígérkező eseményre. A poros út tudatában szürke, sportos ruhát öltöttek. A családban csak nekik volt biciklijük, ám volt itt még egy javításra hozott kerékpár, amit Karcsi meg is reparált. A jármű gazdája, Reinholz Robi Kálmánnal jár iskolába.
A part alatti mezőn egymástól százméternyire állnak készenlétben a Brandenburg repülőgépek. Szuronyos katonák állnak őrt mellettük. A 16-ost Nezsmak, a 19-est Kneschneck pilóta vezeti. (Nevükből ítélve a Habsburg-világból felejtődtek itt.) A tűzoltók mellmagasságú kötélkordonnal határolták körül a kifutópályát, százhúsz méter szélességben és hatszáz méter hosszan. A motor erejétől és a talaj simaságától függően sokkal rövidebb táv is elég a felszálláshoz. Itt azonban akadnak hepehupák.
A közönséget is befogadó mező szabálytalan négyszög, csaknem egy kilométeres oldalakkal.
Három órakor kezdődik az esemény, de már kettőkor öt-hatezer ember tolong, bóklászik, ücsörög a legelő füvén. Az országútról sekély árkon át, gerendákból ácsolt kapun lehet bejutni. Az út mentén több szintű kordon és karszalagos rendészek tartják távol a potyázókat. Három dinár a belépő. Aki közelről akar repülőt látni, annak szűk egy kilométert köll gyalogolnia. Van itt minden, mint a vásárban: lacikonyha, cukrászsátor, céllövölde, bolondmalom, zenebona. Remete Ireneusz rezesbandáját pódium emeli ki. Könnyed keringők és lakodalmas nóták hangzanak föl.
Még egy jó órán át hömpölyög a tömeg a tóparti lejtőkön, irtózatos porfelleget kavarva.
Karcsi, a műszaki zseni, nem tudni, mi okból, pisztolyt vett magához, s úgy szállt nyeregbe Józsi bátyjával. Az Új sor tömegtől eldugult partja helyett a beltérhez közelebb eső keskeny utca végén kerekeztek le, és a partalji házsor mentén közelítették meg az eseményes rétet. Őket igazán érdekelte a dolgok lényege, ezért a tumultuson áttörve magukat a kifutópálya végén tanyázó katonákig hatoltak; onnan látni legtöbbet. Jól gondolták: tőlük pár százméternyire rugaszkodtak el a földtől a masinák, és elvégezték a szokásos figurákat: forgás, csavarodás, álzuhanás, spirál volt műsoron, amit az álmélkodók tapsa nyugtázott.
Az ünnepély hivatalos megnyitója ezután következett. A kifutó sarkánál Pavlovics Milorád főhadnagy szónokolt, de a hangoskodó közönség miatt nem sokat lehetett érteni belőle. Olyasmit mondott, hogy tíz éve egyesítették a balkáni haza darabjait. Amint elhallgatott a tiszt, fájdalmasan felsírt, vonított a guzla egy végtelenül öreg aggastyán keze nyomán. Ettől aztán megnémult a ricsajozó környék. Végül egyenruhás fúvósok rázendítettek a Drinamarsra, ami a hallgatóságban szintén nem váltott ki ovációt, noha a díszlépésben menetelő katonák tisztességesen odacsapták talpukat a talajhoz. Utána gúlába rakták fegyvereiket, és sorfalat képezve nézték a „reptér” eseményeit. Az első égi tiszteletkör a város első emberének, Gyorgyevics Szlobodán polgármesternek dukált.
– Drága Pipikém, vigyázz a Robi kerékpárjára, és főleg magadra, mert annyi ember között sok a veszély. Siessél haza! – búcsúzott el fiacskájától Mami.
Kálmánka keményen nyomta a pedált, hogy a késésből lefaragjon, de nem izgult, hogy lemarad a szokásos és unalmas bevezető szónoklatokról. Amikor a Tóparti utca és az Új sor sarkán jobbra, a városból kivezető part felé fordult volna, egy fekete macska futott át az úttesten, mire a kisfiú szempillantás alatt úgy döntött, hogy kanyarodás helyett egyenesen folytatja útját. Így hát két kilométer kerülő volt az ára annak, hogy mentesüljön a rontástól. Az utolsó partos utca végén legördült, átemelte a kétkerekűt a vasúton, s amint átkelt a kis csatorna keskeny, korhadt fahídján, megérkezett a kifutópálya közönségtől mentes oldalára. Odahajtott, ahol embereket látott. Így találta magát a reptér végén, a szélességi kordon, a puskagúlák és a katonák között, akik követelték rajta a belépőjegyet. A fiú fölmutatta, mire a bakák meglepődtek, hogy nem egy potyázóval van dolguk. A gyereket maguk mögé parancsolták, az pedig álltában fogta a kormány szarvát. Közelükben épp akkor ért földet nagy robajjal a 16-os gép, fedélzetén Nezsmak pilótával. Utasa, Gyorgyevics polgármester sápadtan kászálódott ki üléséből, s majd elfelejtette leadni a bőrsapkát, annyira sietett vízhez jutni.
Megkezdődött a „szabad a repülő” annak, aki fizet. Maczonkai Ignác földbirtokos, több cséplőgép tulajdonosa három jegyet váltott bérrepülőzésre; saját magának, a fiának, Vendelinnek és a menyjelöltnek. A férfiak egyidejűleg szálltak föl. Az égi kaland – a fel- és leszállást is beszámítva – tíz percig tartott. Odalent, a Remete-pódiumon vég nélkül szólt a kivagyiság megrendelt nótája:
Majd, ha nékem sok pénzem lesz,
Felülök a repülőre.
Úgy elszállok, mint a fecske
Odafent a magas égbe…
Visszatéréskor az öreg egészen jól tartotta magát, szemben a fiával, aki tántorogva iszkolt a gép közeléből. Pedig még mindig neki és kedvesének szólt a dal:
Én a sok pénzt nem sajnálom,
Csak te légy a kicsi párom…
A menyasszony meggondolta magát. Hallani sem akart arról, hogy a pilóta mögé üljön. Így hát a „kunsztozó” Kneschneck kapitány utas nélkül emelkedett fel, a 19-esen, Nezsmak mögé pedig a Szentai Friss Ujság riportere, Markovics Mihály ült. Volt már része hasonlókban, de az éktelen zaj és az erős, hideg légáramlat megviselte. A Tisza fölött, kétezer méter magasról lenézve látni lehetett a német pilóta meghökkentő bravúrjait.
A két gép újra a földön. Szusszannak a pilóták és a Brandenburgok. Három profi fotográfus is vöteti kuncsaftjait a gépmadarak ritka hátterével. Remete fúvósai a Herkules-fürdői emléket játsszák. Az operettvilág tartozékaként festett ez a tűzoltózenekar. A kék uniformis pompás jelmezében feszítettek a muzsikusok. Harsányan piroslottak a vállpántok és a nadrágszár csíkjai, nap-parazsú rézgombok izzottak a zakókon. Verebes Rudi és testvérei citrommal felszerelkezve közelítenek a hangászok truppjához…
A parádé bennfentese hangtölcséren közli, hogy a B–19 tiszteletbeli utasa, Vígh Lajos professzor elfoglalhatja a helyét. Mielőtt feldübörögne a motor, a szünetet tartó rezesek mellett „szóhoz jut” a városszerte Nulla Palinak ismert, folyton részeg citerás:
Három paraszt kiment a libalegelőre,
Meglátták a repülőt fönn a levegőbe.
Nézd csak, sógor, micsoda égi taliga,
Hogy az Isten csudájába került föl oda?!
A virtuóz muzsikus feje fölé emelve, vagy háta mögött tartva pengette hangszerét, és repedt hangon énekelt.
A hatvan körüli, ingatag járású tanár urat ketten is támogatták, hogy följusson székébe. A társaságában eddig nevetgélő, szőke német pilóta komoran elfoglalta helyét, és csendben várt egy ideig. Talán imádkozott. Vígh Lajos nem különben.
Egyszer csak feldübörgött a sok lóerő, kattogott, pufogott a motor, egzaltáltan remegett a váz, és remegett, reszketett a félelmében halálra vált, nyugalmazott hírlapíró is. De már nem volt visszakozás. Abban a fertelmes zajban egymás szavát sem értették volna. A felszállt repülőgép furcsamód nem emelkedett a szokásos magasságba. A hivatalos megfigyelőknek az is föltűnt, hogy körözés helyett csak néhány kilométeres odavisszákat ír le. Egyszer félelmetes mélységben húzott el a tűzoltók, a kis Kálmán és a katonák felett, talán a leszállás szándékával. De megint magasabbra tartott, s a város túlsó végén megfordult. A Vitai fivérek ötvenméternyiről látták a vészterhes jelenetet, kiáltottak is öcsinek, ám a katonák megtiltották a „gyüszmékelést” ebben a körzetben. A repülő pedig jött újra, ereszkedett; mégiscsak leszáll? A berezelt tanár kapkodott, csatarászott, minden megragadható idomba, csőformába belecsimpaszkodott, végül hátulról átölelte a pilótát, az pedig hol húzta, hol meg tolta a szintező botra tapadt kezét, így következett be a végzetes süllyedés. A reptér végi csoportok – a tűzoltók és a katonák –megérezve a katasztrófa szelét, elvetették magukat, míg Kálmánka – féltve más biciklijét – kormányra hajtott fejjel várta a végzetet. A monstrum valamelyik kereke fejbe találta, szétütötte a kerékpárt, feldöntötte a puskák gúláit, elszakította a mégoly alacsony kordonkötelet, majd magasba emelkedve tett még néhány fordulót.
A Vitai fivérek ordítva rohantak öccsük összeroncsolt, élettelen testéhez, amit a katonák zubbonyukkal letakartak. Karcsi pisztollyal hadonászott, hogy majd ő leszámol a bűnös pilótával. A rendőrök leteperték, elvették fegyverét, és magára hagyták, ő pedig hason fekve a fűben rázkódva zokogott. Sírt, jajongott Józsi bátyja is. Karcsi kérte, hogy siessen haza, mondja el édesanyának az esetet. Ment is József a járhatóbb kerülő úton. A felbolydult embermasszán aligha lehetett volna átkelni. „Valaki fejét leütötte a propeller!” – kiáltozták egyesek, noha az esetet nem is látták saját szemükkel. Pillanatok alatt nyolcezer ember tudomására jutott, hogy valami rettenetes dolog történt. A szörnyülködés moraja áthullámzott a hatalmas tömegen, amely meglepő gyorsasággal oszladozni kezdett. Ezrek nyomában porzott az út.
József piros szemekkel nyitott be anya lakásába. Még öt óra sem volt.
– De korán hazajöttél, fiam! Pipit láttad?
Józsi zokogva borult édes Mami vállára.
*A Gion Nándor Novellapályázat első díjat nyert alkotása.
pixabay.com
Nyitókép: pixabay.com
