Vérszem

Már egy ideje hallom, hogy valaki csattogtatja az ollóját, de eddig nem foglalkoztam vele különösebben. Nem érdekelt, mert mindig nappal mentem haza, és olyankor nincs mitől félni. Minden alkalommal ugyanazon a helyen hallottam, a tó utcájában a járdán, az egyik oldalon házak, a másik oldalon fák meg a tó. Néha olyan közelről jön a hang, mintha az a valaki fent ülne az egyik fán, és az ágakat metszené.
Babu mesélt először a Szabóról. Ott volt akkor nála az egész társaság, már késő éjszaka volt, és előkerültek a rémtörténetek. Valakinek a karperecét vágja el, valakinek a táskája pántját, másvalakinek a fülcimpáját. Babu tudja, mert egyszer, amikor egy éjszaka arra sétált, a sötét fák alól ollócsattogást hallott, ettől halálra váltan elkezdett rohanni, mert ki vág ilyenkor, és mit a susnyásban, és a félelme azóta se múlt el, mert sokáig követte az olló meg a rohanó léptek hangja, már szinte érezte a tarkóján a lihegését, alig ért be a kapun. És másoktól is hallotta, hogy lakik arra egy zizzent. Mondta is, hogy ki az, a Szabó Virágnak a bátyja.
Bajsa röhögött, ő a Virágból inkább kinézi, mint a bátyjából, abból a szerencsétlenből. Erre mi is nevettünk, ismertem a testvérét látásból, magas, nagyon sovány, mindig biciklizik, és ha találkozunk, szelíden biccent. A szájából cigaretta lóg, és a bolt előtt sörözik, mint az iszákosok.
Babu egy kicsit mosolygott, utána visszakerült az arcára a komolyság, mert mindenáron le akarta nyomni a torkunkon ezt a nehéz falatot, hogy a Szabó Virág bátyja egy rossz ember. Emlékszünk-e, hogy középiskolában Virág szakított a barátjával, és a fiú utána összevagdalt arccal járt?
– Azok csak karcolások voltak! – csapott a térdére Roni.
– Vagy Virág összekarmolta – mondta Bajsa, és nevetgélt a saját viccén.
Akárhogy próbálkozott, nem tudott minket meggyőzni arról, hogy Virág testvére lenne a Szabó. Könnyebb volt elképzelni Baburól, hogy hirtelen rátört az üldözési mánia, és ezért hitte, hogy valaki ollóval szalad utána.
Azért mégis gyorsabban szedtem a lábam a tó környékén, mert nem tudtam hova rejteni magam elől, hogy én is hallom a csattogást. Szabóolló lehet, csak annak van ilyen mély, lassú hangja, ahogy két hosszú, éles fém lassan egymáshoz súrlódik, csak a mamánál hallottam azelőtt ilyet, ő varrt. A fodrászolló nem szól ilyen mélyen, ilyen hosszan, annál egy pillanat az egész, és már annyi is a zajnak, a szabóollót ha akarod, se tudod olyan gyorsan összecsukni, annak idő kell, annak a két nagy élnek, hogy végigfeküdjenek egymáson.
A hajamat féltettem a legjobban. Ha igaz, hogy a Szabó mindent csak úgy levág az emberekről, akkor a hajamat is levághatja, és én előbb tartanám oda a nyakamat, mint a fonatomat. Sokáig nekem se volt fontos, de egyszer Bajsa megmutatta nekem, hogy nagyon is lényeges. Ketten voltunk, amikor a fejem mögé nyúlt, kivette a csatot, és a hajam szétterült a hátamon. Sóhajtott, mint aki valami szépet lát, nevetnem kellett, feszengtem, nem lehet, hogy ez komoly. A hátam mögül elvett egy tincset, hagyta, hogy a mellem közé hulljon, aztán fogott egy másikat, azt a kézfejére csavarta, mintha fásli lenne, utána a többit is odafésülte mind, magára húzta, és bebújtunk a hajam alá, mintha kicsi gyerekek lennénk, és bunkerosat játszanánk, és azóta tudom, hogy ez a legnagyobb kincsem, ez a haj.
Ezért mindig, amikor arra jártam, feltekertem.
Egyik éjszaka hazafelé jöttem Babutól, ott jártam már a tó mellett, a fekete szilvafák alatt, amikor felfigyeltem rá, hogy nem hallom a csattogást. Egy pillanatra megtorpantam, hátul a hajamhoz nyúltam, mert éppen kiengedve felejtettem, de most nem éreztem magam veszélyben, mentem tovább, csak érjek ki ebből a sötétségből.
Már elhagytam a fasort, amikor hirtelen mégis meghallottam az olló zaját. Egy kéz kinyúlt a ház ablakán, amely mellett álltam, és magához rántott. Egészen kihajolt, a vállamra hajtotta a fejét, és az állával is szorított, bal kezével pedig, amiben az ollót tartotta, lenyúlt a lábamig. A tenyerét a számra szorította, de felesleges volt, nem tudtam volna sikítani az ijedségtől, közben a másik keze már az ollót működtette, itt volt az ismerős hang, a fémes súrlódás, itt vágta a szoknyámat a csípőm alatt. Éreztem, ahogy az anyag a földre hullik, egészen rövid lett a szoknya, a hideg szél befújt alá, libabőrös lettem, a kéz feljebb kúszott, most a fülemnél volt az olló, próbáltam az ujját megharapni, de olyan erősen szorította a számat, hogy lehetetlen volt, nyögtem, nyöszörögtem, kapálóztam, csak ne a hajamat, ne a hajamat, ne a hajamat.
Lassan, nehézkesen, mert minden erőmmel szabadulni próbáltam, a fejem mögé vitte az ollót, és vágott vele.
Elugrottam az ablaktól, és visszanéztem Bajsára. Még kihajolt a levágott anyagért meg a hajamért, utána megigazította a függönyt, és becsukta az ablakot.
Egész éjjel sírtam, mert ezt meg kellett gyászolnom, de reggelre összeszedtem magam, és elmentem Ronihoz, hogy kijavítsa a hajamat. Mutattam neki, hogy itt vágott bele, itt, a fülem mögött, és Roni, amikor meglátta, szó nélkül megölelt. Utána hozta a fodrászollóját, és levágta a fülem alatt.
Sokáig kerültem Bajsát, aztán, amikor egyszer véletlenül összefutottunk, elkerekedett szemmel kereste a hajamat, ami mindkettőnket ellepte, amikor szerettük egymást. Ő nem gondolta volna, hogy most majd ezért levágom, minek vágtam le, úgy kellett volna hagyni, visszanőtt volna. Egy pillanatra én is sajnáltam, pedig hogy néztem volna ki felemás hajjal, nem, ez elkerülhetetlen volt, csak így tudtam helyrehozni. Bajsa végül megrántotta a vállát, nem az ő hibája, hogy hülye vagyok. Legközelebb, amikor a tónál jártam, megint levágott egy darabot a hajamból. Ezt már nem tudtam eltakarni, de nem is akartam, sőt, másnap is arra mentem, és ezután mindig, hátha megint kinyúl az ollóval.