„a szabadulás gondolati aktus”
(Bardo tödol)
nyolcezer méter felett
a ritka levegőben
alig képződik felhőtakaró
áttetsző jégkristályok
lebegő finom rendszere
hálózza be a troposzféra
fakult kék határait
a csomolungma lejtőin
a hegymászók aramidszálas
ruházatára több millió éve
elpusztult csillagok
gyöngysárga
fénye sugárzik
a nepáliak nyelvén
a mennyország csúcsának
nevezett hegy
halálzónájában nincs
emberi mozgás
az éjszakai szélben
csak a khumbu-gleccser halk
mély moraját hallani olykor
ahogy a roppant jégesés
önnön súlya alatt
fáradtan meghasad
a szűretlen égi fényben
a kövek és a hó színén
csaknem kétszáz
fedetlen test hever
az élők számára
túl veszélyes volna
holtakat levinni
a magasból
hogy a föld alatt
nyughassanak
bár homlokuk bőre
klórfehér és viaszos
az évtizedes fagytól
szinte tökéletes
állapotban megőrződött
mászóruhájukban
mindahányan
élénk útjelek
a hideg ritka levegőben
ugyanott fekszenek
ahol vágyaik
beteljesítése közben
fel kellett adniuk
azokat
konokul mint
romolhatatlan szentek
mikor a mélyben húzódó
horizont mögül felbukkan a nap
a hajnal rózsaszínje megfesti
merev alakjukat
olyanok lesznek
mint picasso légies
darabján a tarka
kosztümében
meghaló harlequin
aki a világoskék
gouache-foltokon
mintha ötvenezer éves
levegőt őrző jégtömbökön
mintha pehelyfelhők fodrain
indulna immár örökké békés
félmosollyal a másvilág felé
a nepáliak hite szerint
újjászületései során
az ember egyre közelebb kerül
a vágyaktól mentes élethez
ha egy hegymászó
a haldoklás bardójában
elfogadja önnön
halálának tényét
mind kevésbé válik számára
érzékelhetővé az emberi világ
testét különféle minőségek
összességeként tapasztalja meg
látómezejét végtelen
halványkéken derengő
semleges tér tölti ki
melyet a serpák a tudat tiszta
ősfényével azonosítanak
a kutatók mérései
alapján a himalája
folyamatos mozgásban van
akárcsak a lelkek
a lejtőin heverő örök holttestek
a tektonikus folyamatoknak
köszönhetően évente
négy milliméterrel
kerülnek közelebb
a határtalan éghez
Nyitókép: pixabay.com
