0.
Gyerekkoromban sokat unatkoztam az iskolában. Vagy kifelé néztem az ablakon, ha ablak mellett ültem, vagy félig hátrafordulva ültem, ha voltak mögöttem, és beszélgettem. Volt, hogy kémiaórán is hátrafordultam, és az utolsó padból nézegettem a mögöttem lévő szekrényben a vegyi anyagokat a képleteikkel. Volt, hogy ettem az órán. Ha semmi nem működött, és nem bírtam tovább, beleszóltam az órán zajló beszélgetésbe.
1.
Amikor tanár lettem, elkapott az ékszíj, és a tanterv alapján igyekeztem haladni, az előírások alapján osztályozni, tanítani az osztályt. Közben rájöttem, hogy ez lehetetlen, mert mindenki másmilyen. A gyerekek panaszkodtak, a szülők pedig mentek az igazgatóhoz. Aztán jöttek, megnézték az órám, és azt mondták, hogy a szabályok és a törvények alapján járok el. De én éreztem, hogy valami nincs rendben. Az egésszel semmi nem volt rendben, és folyamatosan kutattam a megoldásokat. Játékokat találtam ki, amikor csak lehetett, filmeket néztünk, amikor csak lehetett, kiosztottam a témákat, hogy valaki beszámolót készítsen. Aztán újfajta jegyzetelést vezettem be. Mindennek volt némi hatása, de nem történt áttörés. Aztán mostanában rövid videókat nézegettem a telefonomon, és sokkal azután, hogy már nem tanítok, rájöttem, mi a baj: a tudás átadásának ritmusa.
2.
Először arra figyeltem fel a buszon, hogy milyen elmélyülten tanulmányozzák a tinik az okostelefonjukat. Néha, ha elég közel ültek, és ha nem volt feltűnő, belekukkantottam, mit néznek. Többnyire üzeneteket váltogattak, azaz a digitális eszköz csak a közvetlen környezetüktől választotta el őket, de nem egymástól. Ettől átértékeltem azt a felfogást, hogy a diákok elszigetelik önmagukat, hiszen arról volt szó, hogy egymáshoz kapcsolódtak, ami alapjában véve nem rossz. A rossz az, hogy nem tehetik meg ezt a valóságban, a rossz az, hogy a társadalom olyan helyzetbe kényszeríti őket, hogy a technológiához menekülnek. Vagy még pontosabban fogalmazva: mi, felnőttek kényszerítjük ebbe őket. De van itt még valami. A digitális eszköz akkor reagál, ha megnyomják. Ez a működés egy fokkal jobb, mint az, ami az iskolában van. Ott a diák nem érzi, hogy figyelnek rá. Hogyan is érezné, amikor még további huszonöt osztálytárs van mellette. Így azt sem érzi, hogy érte zajlik az óra.
A digitális világ térhódítása tényleg rossz abban a tekintetben, hogy az azonnali reagálású működési elv túl könnyen szakítja ki a diákokat a valódi, offline világból. Nem tanulnak meg várni, nem tudatosul bennük a nyár heve, az autóbuszon kívüli világ, az eső, sem olyan jelenségek, mint például a fehér arc, nyúl, madár, gepárd stb. formájú felhők. De ez az iskolaügy felett álló társadalmi probléma. És nem az iskolások hozták létre, hanem a felnőttek.
Az autóbuszon kukucskálva megállapíthattam, hogy viszonylag sokan voltak, akik zenét hallgattak, játékokat játszottak, esetleg rövid videóbejátszásokat néztek. Vélhetően sokkal jobban figyeltek erre, mint az iskolai órákra. A digitális eszközökkel kapcsolatban felléphetünk határozottan, vagy figyelmen kívül hagyhatjuk, hogy az probléma. Kezelhetjük orvosolandó feladatként, de ki is használhatjuk a problémát. A hátrányt előnnyé formálhatjuk.
3.
Régi elképzelésem, hogy a tudást mindig méretezve és különböző konzervekben kell adagolni. Végül is mi egy tankönyv? Egy nagy tudáskonzerv, ami sok kisebb és még kisebb tudáskonzervből áll. Ha a tanárnak nincs ideje arra, hogy lezser legyen, hogy beszélgessen, hogy nyitott kommunikációt folytasson, amely áttételesen kötődik a „mindenható tananyaghoz”, akkor ő is tudáskonzerv. A könyvet olvasással lehet dekódolni, így lehet kibontani azt a konzervet. Ugyanezt a tudást úgy is konzerválni lehet, hogy hang vagy animáció legyen belőle.
Ráadásul a könyveket, a tankönyveket olyan „akadékoskodó szerzők” írják, akik egységnyi szövegbe minél több adatot pakolnának, ezért vagy utálkozva kell az egészet újraolvasni, vagy kihagyni részeket, sőt leckéket, hiszen elég nagy a valószínűsége annak, hogy nem bukik le az, aki valamit kihagy. Így egy tankönyv szövegét jó, ha egyszer elolvassák. Ezt tudják a gyakorló tanárok is, csak nem beszélnek róla sokat, hanem inkább a füzetbe diktálják, másoltatják át a lényeget, és ezzel zárójelbe teszik a tankönyvet. Másrészt a diákok minden szeptemberben azzal szembesülnek, hogy kb. fél folyóméternyi vagy ennél is több könyvet kell elolvasniuk. A folyóméter azt jelenti, hogy a lapokat élükre állítva mérjük azok hosszát. Mit gondolna egy szülő vagy munkás, ha azt a feladatot kapná, hogy ennyit olvasson el, akár érdekli a tartalma, akár nem. Gondolom, ők is büntetésként élnék meg. Pedig az „akadékoskodó szerzők” nem ezért írták a könyveket, hogy bántsák őket. Tudásuk javát és lényegét próbálták leírni, ám a forma és a szöveg dekódolása teszi problémássá az egészet.
Nem mindenki olvas egyformán, valaki úgy fut át a szövegen, mint a sprinterek az olimpiai százméteres döntőn, mások pedig felszántják a szöveget, mélyen belenyomva intellektusukat az akadályokkal terhelt tartalomba. Van, aki nem is olvasva tanul hatékonyan, hanem hallás után, más inkább elképzeli a csatát, és ez úgy a legjobb, ha a megfelelő mélységben látja át azt. Valakinek elég, ha a magasból figyelheti a csapattestek mozgását, mások szeretnek mélyebbre temetkezni, és látni a pajzsokat, buzogányokat, lovakat, kardokat. Egyszóval sokféle gyerek van, ahogy sokféle felnőtt is. Tapasztalataim szerint az iskolából a nagy élmények maradnak meg, a nagy nevetések vagy a közösen nézett filmek katarzisai és hasonlók. Azok a pillanatok, amelyek minden tag ritmusát kiegyenlítik, az alapritmusra hozzák.
Mindez a legtöbbször spontánul történik, ezért nehéz szabályozni. Nehéz, sőt lehetetlen tudást átadni az osztály egészének szintjén, valójában erre zeneórán, éneklés közben van esélye a tanárnak, és tornaórán, persze csak ha nem lúgozzák ki ezeknek a tantárgyaknak a lényegét. Rajzolás közben pedig mindenki belemerülhet saját belső világába, a ritmus szempontjából tehát az is jó. Nem egy ritmusra kattog a tanár és a diákok agya, ez nem nagy felismerés – ám mi lenne, ha az egész folyamatot másként állítanánk be? Amikor beszélgetés zajlik, akkor mindenki temperamentuma, gondolatai alapján szólhat vagy hallgathat, figyelhet. A kommunikáció és a kreativitás képes az agyak ritmusát harmóniába rendezni. Nincs szükség a teljes összhangra, csak arra, hogy az iskola ne legyen bántó (megrovó és értékelő) intézmény. Ne olyan legyen, mint egy úszómedence, amit át kell úszni, hanem olyan, mint egy forrás, amelyből inni lehet.
4.
Az első lépés a tudáskonzervek létrehozása lenne, úgy, hogy a tanár ne egy újabb konzerv legyen. Ha egy anyag létezne három-négy tudáskonzervben, amelyeknek ismétlődési módját és gyorsaságát a diák beállíthatja, vagy egy másik tudáskonzervből is elfogyaszthatná, akkor nem is kellene mást csinálni órán, csak beszélgetni az anyagról. A tudás pedig valahol, valahogyan megtapadna. Vagy nem, hiszen ma jellemző, hogy még az eminens diákok is egy hónap alatt elfelejtik a tanultak 75 százalékát. Egyszerűbb lenne, ha a diákok választanának, és kinek ez, kinek az jelentené a kedvenc tartalmat. Nagyszerű lenne, ha a tananyagot sikerülne tartalommá változtatni, de nem úgy, hogy a könyv anyagát felolvassák (noha első lépésnek az sem volna rossz). A tartalmat a reklám és a TikTok rövid videói alapján lehetne rendezni, hogy mindenki úgy kapja meg, ahogy akarja. Ha nem akarná, az lenne a „büntetése”, hogy nem vehet részt a beszélgetésben, de ha figyelne a beszélgetésre, lehet, hogy ő is megtanulna valamit.
Egyébként meg nem is az a dolga az iskolának, hogy elvárt mennyiségű tudást beadagoljon. Nekem még soha nem köszönte meg egy diákom sem azt, hogy milyen jól meséltem pl. Nagy Sándorról, de azt igen, hogy megtanítottam őket tanulmányt írni (tudtam ugyanis, hogy ez kell majd nekik az egyetemen). Egyikük azt is elmondta, hogy inspiráló volt számára, amikor nem mondtam el az anyagot, de a következő órán azzal provokáltam őket, hogy mondják el, miről van szó. Volt úgy, hogy akkor olvastak bele a könyvbe, hogy találjanak egy adatot, aztán más talált más adatot, így összeraktuk az egészet. És az is inspiratív volt, amikor feleléskor azt mondtam, hogy ne sokat beszéljen, mert nincs sok időnk, hanem mondja el csak a lényeget.
Azt hiszem, az iskolában szórakozni, élcelődni kellene, intellektuális párbajokat vívni, lenyűgözni egymást a gondolatokkal, tudással, látásmóddal, a pontok összekötésével, meghökkenteni másokat, és meghökkenni másoktól. Szaknyelven ezt úgy mondanák, hogy be kellene kapcsolni a motivációt és a kreativitást. Ez nélkül az a fél iratfolyóméter olvasnivaló elviselhetetlen terhet jelent.
Summa summarum: úgy gondolom, hogy a tananyagot a megfelelő formában és ritmusban kell felkínálni, hogy egyáltalán érdekes legyen, aztán pedig változatosan használni. Mert a tudás – valahol így olvastam, de már nem tudom hol – nem olyan, mint a szekér, amelyre addig pakolnak, amíg már nem fér rá több, hanem olyan, mint a pislákoló szikra, amely erdőket gyújthat fel!
Nyitókép: pixabay.com
