A krimiírók valóságossá teszik a szólást, miszerint „csontvázak hullanak ki a szekrényből”. Nem csupán átvitt értelemben, miszerint titkokra, elrejtett dolgokra bukkan az, aki keres, hanem szó szerint értelmezve is. Na, nem éppen a szekrényből, de áldozatok csontvázai kerülnek elő, a skandináv szerzők esetében a hegyekben megbúvó barlangokból, a tófenékről vagy a talajból, ám nem onnan, ahol helyük lenne. Douglas Preston és Lincoln Child Vérvörös part című regényében egy borospince falába vájt üregből bukkan fel egy nagyon régi csontváz – hiánya. Pendergast – szó szerint és átvitt értelemben is – „különleges” ügynök, ugyanis furcsa módon elvállalja, hogy felderíti, ki tulajdonította el egy szobrászművész értékes borgyűjteményét. A nyomozás során rábukkan a csontváz hiányára, ami elképzelhetetlen irányokba és mélységekbe vezeti a Massachusetts államban játszódó történetet.
Amíg az állandó szereplők (nyomozók) köré font krimisorozatok leginkább ugyanabban az államban, sőt egy városon belül játszódnak, Pendergast államról államra járhat, ebben Lee Child regénysorozata hősének, Jack Reachernek az irodalmi rokona, aki várhatóan és vélhetően végigutazza az USA mind az 50 tagállamát, bár ő nem igazi nyomozó, hanem egy magányos, vándorló egykori katonai rendőr. Vele szemben Pendergast FBI-ügynök nem társtalan, segítője leginkább a tüneményes Constance Greene, aki az ügynök gyámlánya és egyben munkatársa, akinek jelenlétét olykor hiányolni kénytelen az olvasó, távolléte ilyenkor szinte nyomasztó.
De kezdjük az elején: nyoma vész Percival Lake szobrászművész felettébb értékes borgyűjteményének, és Pendergast egyetlen palack rendkívül ritka bor fejében belemegy, hogy segíti a károsultat meg a helyi rendőrséget a látszólag banális bűneset felderítésében. A helyszín egy gyéren lakott egykori halászfalu, ahol mindenki ismer mindenkit, a nyugdíjaztatás előtt álló lusta rendőrfőnök a végtelenségig arrogáns, de az FBI-ügynök gyorsan megszelídíti. Pendergast a kifosztott borospince fala mögé rejtett üregben olyan nyomokra akad, amelyek arra utalnak, hogy egykor valakit oda élve befalaztak, de a csontvázat a bortolvajok magukkal vitték, tehát nem a borkollekció volt a zsákmányszerzés célja. (Igaz, hogy az élve befalazásnak és a csontváz ellopásának logikailag nincs semmi értelme.) Rövidesen egy gyilkosság is történik a városkát övező mocsárban.
A regény első száz oldalán buzognak az események, az eltűnt csontváz utáni elméleti nyomozás tudományos háttere szinte futurisztikus – a szerzőpárosra jellemző a legfrissebb tudományos eredmények felhasználása műveikben. Pendergast felettébb furcsa különc, olykor habókosnak, bolondnak tűnik, de furcsa magatartása a bűntény felderítését szolgálja, trükkjei, gyémántkemény logikája sorra beválnak. A regény kezdetén felvett tempó azonban nem tartható mindvégig, így Pendergast egy teljes fejezeten át az étterem séfjét porig alázva, maga készíti el étkét – a recept viszont nem nagy durranás. (A hamburger és a hot dog kultúrájában nevelkedett írók és forgatókönyvszerzők kimondottan vonzódnak a hosszú nevű, francia elnevezésű ételekhez meg az olyan italokhoz, amelyek valamelyest is különböznek a sörtől és a Coca-Colától.)
A konyhában lejátszódott gasztronómiai epizód (később lesz még hasonló jelenet az abszint- és borivással kapcsolatban is) után teljes gőzzel folytatódhat a történet, egy újabb gyilkossággal a mocsárban, és kezdenek derengeni a szinte elzárt kisváros évszázadokra visszanyúló titkai. Ráadásul némi boszorkányság is elegyedik a rejtéllyel. Nem csoda, hiszen az egykori halászfalutól alig 30 kilométerre esik Salem, ahol a világ leghíresebb boszorkánypere zajlott le 1692-ben, és ma ebben a városban található a wicca-hívők, a fehér boszorkányok központja. Ennek kapcsán, és Constance révén kapunk némi bevezetést a démonológiába. Az ilyesfajta ködösítés általában nagyon is emberi, gyarlóságból fakadó bűn elkövetésére utal. A helyi rendőrök is hasonlóképpen gondolták. A történéseket elindító bűncselekmény, az értékes borkollekció eltulajdonítása látszólag feledésbe merül, helyette előtérbe kerül egy történész meg egy ügyvéd rituális meggyilkolása és az egykori boszorkányfalu nyomainak feltárása. Ebből már sejthető, hogy Pendergast nyomozása váratlan összefüggésekre derít fényt. Az FBI-ügynök a távol-keleti meditációs technikával helyezi át tudatát a 130 évvel korábbi események közepébe (a skandinávok a hasonló rejtélyek alkalmával médiumok, halottlátók segítségét kérik). A hókuszpókuszos emlékutazás egy egyszerű idősíkváltással elkerülhető lett volna a szerzők számára, semmi másra nem kellett, csupán Pendergast különlegességének a szemléltetésére. Ez a jellemvonása pedig egyáltalán nem vonható kétségbe.
A borlopás után történt két gyilkosságot követően kipattan egy 130 éven át titkolt, a település lakóinak ősei által elkövetett borzalmas bűncselekmény története, aminek csupán folyományai a jelenkori esetek. A 200. oldalig Pendergast felfedi és el is fogja a gyilkosságok elkövetőjét, kideríti a felbujtók kilétét, megtalálja a borlopás tetteseit – de még hátravan 85 oldal a regényből. Minden lekerekedett, mi történhet még ezután? Csupán a hajdani boszorkánytelepülésről származó ábrák felhasználásának ügye maradt lezáratlan, de ez a rejtély nem rázta meg különösebben az egyébként szinte letargikus New England-i kisvárost, ahol nem a titok, hanem az FBI-ügynök okozta bozóttűz festette vérvörösre a tengerpartot – bár ez a jelenség később más jelentést is szerez.
Ám várjunk csak! Most kezdenek csak bonyolódni az események… A krimi ettől kezdve átvált misztikus horrorba. Nem csupán annak külsőségeit (démon, brutális mészárlás, mocsok, gótikus katakombák, sötétség) ölti magára, hanem él a műfajban rejlő, feszültségkeltő és logikai csavarokkal is, hogy a lélektani hatást a felsőkig srófolja. A horror visszavezet a boszorkányokhoz, akik valójában egy – szerintük – húszezer éves vallás titkos követői. A démon pedig, amit a kisvárosra szabadítanak, voltaképpen egy általuk kreált, génrendellenességgel megvert humanoid teremtmény. A misztikumból visszatérünk a valószínűség terepére. Hoppá! Mintha elszóltam volna magam! Ám tartsuk magunkat a mondáshoz, hogy nem a cél a fontos, hanem a célhoz vezető út. Az iménti elszólásommal még nem értünk célba, a szerzőpáros tartogat még meglepetéseket számunkra.
Pendergast és Constance képességeikkel és cselekedeteikkel olyannyira különleges figurák, hogy egyáltalán nem emberiek, nem valószerűek, abszurd mértékben idealizáltak. És éppen ezáltal lesz belőlük regényhős. Tudjuk, hogy nem valóságosak, de izgulunk értük és miattuk. Az amerikai szerzőpáros Pendergast különleges ügynök és gyámlánya, egyben segítőtársa, (majdnem szeretője) Constance Greene nyomozásairól eddig megjelent 20 kötetből a Vérvörös part a tizenötödik. Éppen elegendő borzongással szolgál, hogy izguljunk a főhősök miatt. Az izgalom pedig a regény utolsó mondatáig kitart. A befejezésben az az érdekes, hogy nincs vége a történetnek. Az epizód lezárul, ám az egyik felvetett szál elvarratlan marad, így az elbeszélés bezárása egy újabb történet nyitányává válik. Ez az eljárás nem jellemző a krimikre – különösen nem, ha olyan „szuperhősök” a szereplői, mint esetünkben –, ám a bűnügyi sorozatokban nem ritka, bár korántsem kötelező. Végigizgultunk hát egy regényt, és most izgulhatunk a folytatásért.
A szerző megjegyzése: mindazok a könyvek, amelyekről ebben a rovatban írok, megjelenésük idejétől függetlenül üzleti forgalomban vannak, beszerezhetők.
