Amikor Luca eladta a régi házat, sírt egy kicsit, aztán megkönnyebbült.
Tíz évig állt üresen, és egy lakatlan ház állapota az idő múlásával egyre csak romlik. Ha egy cserepet lefúj a szél, hamarosan megy utána a többi. Beázik a padlás, leszakad a plafon egy kis darabkája, aztán becsöpög az eső, egyre nagyobb darabok esnek le a plafonról, a hajszálvékony repedések után ujjnyi vastagságban távolodnak el egymástól a sarkoknál a falak. A redőnyt egyre nehezebben lehet felhúzni, az ablakot meg lehetetlen kinyitni, úgy megvetemednek a szárnyai. Az égők hirtelen csattanással kiégnek, télen befagy a fürdőszobában a csap.
Épp ott voltak, amikor a bojler szikrázni kezdett, a szerelő csak ingatta a fejét, kiszedett belőle néhány színes drótot, aztán nem jött többet. Volt víz, nincs víz, mint ahogy a víztartályt sem lehetett lehúzni, bebarnult a régen porcelánfehér tisztaságú kagyló.
Az udvart befüvesítették, a szomszéd évente vagy kétszer lenyírta, cserébe kérte a gyümölcsfák termését. Három almafa, két körte, a hátsó melléképület mögött négy ősöreg szilvafa, ennyi volt.
A császárkörtéből befőttet rakott el a szomszédasszony, négy éve adott neki egy üveggel. Amikor kibontotta, megérezte a gyerekkori vasárnapok illatát, amikor még annyian ültek asztalhoz, hogy ki kellett nyitni nagyobbra, csak úgy fértek el körülötte. A piskóta mellé mindig volt befőtt vagy friss gyümölcs, amit a gyerekek szedtek le a fáról. Akkor egész délutánra bezárkózott a fürdőszobába, kikiabált a férjének, hogy fáj a feje, és ha kéri, egye meg a befőttet, neki nem kell.
Néha meghirdették a helyi lapban, hogy eladó a ház, bár ezt a környéken mindenki tudta. Az egyik ablakban ott volt a telefonszám, amelyen elérhették az eladót, vagyis Lucát. Laci, a férje még csak beszélni se akart az egészről. Egyszer azt mondta, felejtse el, és reménykedjen, hátha leég egy viharos éjszakán. Akkor sokáig nem tudott elaludni, hallgatta a nyugodtan alvó férfi horkantásait, és próbálta elhessegetni a gondolatait. Már hajnalodott, amikor felkelt, kiment a konyhába, és rágyújtott egy cigarettára. Húsz éve leszokott. Két szippantás után eloltotta.
Alig akarta elhinni az öreg szomszéd telefonját, hogy menjenek le, mert komoly vevő jelentkezett, és vasárnap meg akar állapodni az árban. – Egy gonddal kevesebb – morogta Luca férje, aki utálta a régi házat, ha le kellett menni, egy héttel hamarabb már panaszkodott a benzin árára, a rossz utakra, a felelőtlen sofőrökre.
Szép tavaszi nap volt, a forgalom a főúton tűrhető, s a mellékutat is rendbe hozták valamennyire. A picit lehúzott ablakon valami édeskés virágillat röppent a kocsi belsejébe. A jövőbeli tulajdonos kocsija már ott állt a ház előtt, a szomszéd beengedte a kertbe. Ott ültek a kút melletti padon, köröttük méhek döngtek békésen.
A vevővel persze nem Laci tárgyalt, tüntetően elment a faluba sétálni, megállt beszélgetni az azóta nyugdíjazott tsz-elnökkel, leült a játszótéri padra és behunyt szemmel élvezte a tavaszi napfényt. Néha megnézte, hány óra, és remélte, hogy sikerül megszabadulni az ósdi háztól, aminek minden szeglete gyerekkori emlékeket őrzött, s ha Luca szép szeme elfelhősödött, ő tudta, hogy gondolatai ott járnak. A családjánál. Irigyelte ezért, de soha nem mondta meg neki, inkább játszotta a kemény férfit, akit nem érdekelnek ezek a régi emlékek. Még kétszer kellett mindenféle hivatalos ügyek meg átírás miatt utazni, egyszer Luca busszal ment, és két teli bőrönddel jött haza. Nem kérdezte meg, mit hozott onnan, a felesége meg nem mondta. A pénz ott volt a közös számlán. Szó volt róla, hogy elköltöznek, kicsit beljebb a központba, megnéztek néhány lakást, de már megszokták a lakótelepen. Igaz, a negyedik emeleten laktak, liftet nem terveztek még akkoriban, de jó beosztású lakás volt, nem zavarták egymást, a szomszédokkal is kijöttek, hát maradtak. Két fiuk már rég elköltözött, s ha nagy ritkán hazajöttek egy ünnepi ebédre, elfértek a konyhai asztalnál.
Luca cukrászdában vett piskótatekercset, és sose tett el befőttet.
