„Úgy látszik, van az agyunkban egy külön terület, amit költői emlékezetnek nevezhetnénk, s amely rögzíti mindazt, ami elbűvölt, meghatott bennünket, ami megszépítette az életünket.” (Milan Kundera) – A Házioltár mottója
Majdnem napra pontosan öt évvel ezelőtt, 2019. szeptember 30-án hunyt el Németh István vajdasági író és publicista. Írásunkban rá emlékezünk, az emberre és az íróra. Kundera idézetének szellemében alkotott a vajdasági irodalom egyik doyenje, s az idézet utolsó gondolatait az olvasóira is kivetítette Németh István. Igen, sorai elbűvölnek, meghatnak bennünket, és meg is szépítik az életünket. Írjon bármiről, akár egy egyszerű sétáról, egy régi házról, egy virágzó gyümölcsfáról, egy templomról…
Van egy kedvenc Németh István-kötetem, a Lepkelánc. Bocsánat. Még egy, a Hajnali utazás. Valójában három kedvenc könyvem van tőle. A Jegykendőt sem hagyhatom ki a felsorolásból. De ide kívánkoznak a következő kötetei is: a Házioltár – Szerelmes krónika és az Ima Tündérlakért. Nélkülük nem lenne teljes a felsorolás. De ez már nem „csak” három kötet. S azt hiszem, sorolhatnám vég nélkül Németh István műveit, mert a maga nemében mindegyik egyedülálló remekmű.
Természetesen több kötete is sorakozik a könyvespolcomon, de a fent említettekben van valami közös. Mindegyik mű életem egyik meghatározó, jelentős szakaszában jutott el hozzám. Még ma sem tudom, hogy a könyveket vajon mi választjuk, vagy esetleg ők bennünket, az olvasót? Márai Sándor szerint bizonyos dolgok állandóan útban vannak felénk, amelyek életünkhöz, jellemünkhöz, szellemi sorsunkhoz tartoznak. A könyveket is ide sorolta. S itt is igazat kell adnunk Márainak, mert az első Németh István-könyvem valóban így sodródott hozzám. Általános iskolába jártam, s épp az ágyat nyomtam lázasan, amikor a postás egy küldeményt hozott. A Jó Pajtás ajándéka volt az, a Lepkelánc kötet. Azonnal a kezembe vettem, s mire elolvastam, meg is gyógyultam. Persze azonnal a kedvencem lett. Az író könyve elvarázsolt, egyszerűen nem tudtam abbahagyni az olvasást.
A Hajnali utazás már egy pacséri író-olvasó találkozó dedikált példánya lett. S itt kell megemlíteni azt, hogy Németh István szorgalmasan járta nemcsak a terepet, hogy az egyszerű, szegény, falusi emberekről riportot készítsen, hanem az iskolákban is gyakori vendég volt. A pacséri és a moravicai (ma már Bácskossuthfalva) tanintézményekben sűrűn találkozott a legfiatalabb olvasóival.
Az Ima Tündérlakért című kötetében, az Érzelmes séta P. és M. között című írásban így vall erről: „Az a gyanúm, noha mind ez ideig nem néztem utána, hogy épp Moravicáról, a moravicai emberekről írtam a legtöbbet, nem túlzok, ha azt mondom, az innen származó „jelentéseimből” kitelne egy könyv anyaga.” Majd úgy folytatja, hogy bármennyire is szeretett Moravicára utazni, a két legszebb faluélménye mégis Pacsérhoz fűződik. S hogy melyek ezek az élmények? Nos, el kell olvasni. S nemcsak ezt a jegyzetet, hanem az egész kötetet. Németh István általában mindig Órás Misinél kezdte (így nevezte írásaiban Novák Mihályt, a helyi órást), majd a falujárás, riportkészítés után ott is fejezte be a látogatását.
Németh István írásai fájdalmasan gyönyörűek és igazak, hitelesek. Ma is aktuálisak, akárhányszor újraolvassuk ezeket a novellákat, rá kell jönnünk, hogy bár a világ változott, az örök érvényű emberi igazságok soha nem változnak meg. Tudta ezt Ő is, s valószínűleg ezért örökítette meg novelláiban az egyszerű, hétköznapi, szegény, kiszolgáltatott embereket, sorsukat.
Írásmódja egyszerűen csodálatos. Művei megrendítőek, szépek és szomorúak is egyben. Csoda szép metaforák novellába ágyazva. A költői képek közül szívesen és sűrűn használ megszemélyesítést, hasonlatot. Ennek kapcsán a címeit is érdemes megemlíteni: A sötétség óceánján, Szíved kapuja, A teremtő mosolya, Szorong a szívben a világ… (Ima Tündérlakért).
Bori Imre előszavában elemzően bemutatja Németh István írásművészetét. Megállapítja, hogy a társadalomrajz kitűnő művelője, de „az író megmártózott a líra varázsvizében is.” Szerinte „Németh István csúcsteljesítménye a Házioltár című mű”.
Megkockáztatnám, hogy Németh István írásai erős szociográfiai jelleggel bírnak. Több nemzedéknek, a családnak, egy bizonyos rétegnek a részletes bemutatása (öltözködés, beszédstílus, lakóterület, szokások stb.) a vajdasági irodalomban egyedülálló. A magyar irodalomban ezt Illyés Gyula tette először. Nálunk Németh István.
Az igézet földjén (Házioltár) című bevezető írásában az író felteszi a kérdést: „Meddig is élünk? Amíg lesz, aki emlékezik ránk” – adja meg rögtön a választ is. Ezt a gondolatot még egyszer körülírja, mégpedig úgy, hogy az ember kétszer hal meg. Először, amikor ténylegesen, s másodszor, amikor már senki sem emlékezik rá. Igen, elfogynak, eltűnnek mellőlünk azok az emberek, akik meghatározták a múltunkat…
Az író két unokáját is tanítottam. Mindkét volt diákom külön helyet foglal el a szívemben. A kis Stefi, aki elsős létére mesélt Thészeusz királyfiról és Ariadné fonaláról… Meglepődtem, s ledöbbentem a tudásán. Az akkor kb. 20 év alatti tanári pályám ideje alatt ő volt az első tanítványom, aki ezt a mesét (mitológiai történetet) ismerte. S a középiskolás szerény, hallgatag Attila, aki igazi zenei tehetség volt, de ettől függetlenül magyarórán is kitűnően teljesített.
Mi ez, ha nem a könyvek szeretetére, az olvasásra való nevelés? Egyik novellájában Németh István megjegyzi, hogy a mai fiatalok már nem olvasnak olyan kedvvel, mint az eleik, s talán ő sem tudta a családjában ezt az értéket teljes mértékben átadni… Nos, semmi kétség, hogy teljes mértékben sikerült a betűk, az olvasás és az írás szeretetét a családjában is elhintenie. Nemcsak unokái, hanem két fia életében is.
Németh István ma is él. Itt van közöttünk, a könyveit forgató olvasóiban, habár már épp öt éve „sétál az égi udvarban vagy kertben”, ugyanúgy, ahogy az Öregapa, porcukorban című írásában az Öregapa. Mosolygó szemével néha ránk tekint, s kacsint egyet huncutul…
