Végre bealkonyodott. A katona még várt vagy fél órát, és csak akkor bújt elő, vigyázva toppantva lépteit, amikor a vastag sötéttől az orráig sem látott. De nem is volt szükség a szemére, hiszen egész délután az utat mérte fel, falta minden izmával a távolságot, és falta tekintetével az irányt. Talán tíz, talán tizenöt percig tartott az út, talán a fele sem kellett ehhez a néhány száz méterhez. Nem érezte az időt, csak követte görnyedten a lábait. Sziszegve imádkozott a magyarok istenéhez, hogy csillagoktól, holdtól mentse meg bűnös szolgáját. Csak addig vigyázzon rá, amíg eltűnik a sziklák között, puha fészket rak isten markában.
Több mint fél éve vonult itt az ezrede a frontra. Egy hosszú pihenőn nézte ki akkor ezt a dombot. Nem nagy, de nem is kicsi. Épp olyanra sikerült, mint bármelyik ezen a végtelen ukrán pusztán. De a tetején öt szürke kőtömb, mint öt ujj meredt az ég felé. Közelről is alaposan megszemlélte ezt a furcsa építményt, amilyet csak a természetmester tud alkotni tréfás kedvében – bólintott akkor elismerően. Máskor napokig is zötyöghetett vele úgy a teherautó, hogy nyomát se lássa köveknek. És hirtelen öt is kínálta magát. A tömbök mély üreget takartak, amelyre pár cserje és bokor borult, mintha a Teremtő itt akarta volna megmutatni, jóval különbre is képes, mint a sokat tanult mesterek.
Ilyet csak isten tud összerakni, csóválta a fejét, de pár hét múlva már el is felejtette isten markát – ez a név ötlött eszébe hirtelen –, hogy helyet szorítson lelkében a további útnak, a lihegve kiásott lövészároknak, a fölötte dübörgő tanknak, a félelemnek, ami még soha nem szorongatta ilyen súlyosan és keményen. Járt nagyon idegen falvakban, töprengett azon, hogy az ukrán parasztok házából miért csak a kémény marad meg, ha csóvát vetnek a tetőre, és átkozta a tábori postát, mert semmi hírt nem hozott az otthoniakról.
A katona észre sem vette, mikor gyúrta át testét, mosta szét lelkét az idő. Talán a forró nyár szívta ki ereiből a lelkesedést, talán a mind gyakoribb rugalmas elszakadás, a halál egyre vastagabb árnyéka döbbentette rá, hogy ezen az idegen földön nem lesz élő hős a magyar parasztból. Csak egyet kívánhat. Túlélni a háborút. Előbb úgy vélte, becsülettel, majd azt suttogta: ügyesen. Az első sebesülés után pedig pontosan tudta: mindenáron. És ekkor jutott újra eszébe isten kőujjakkal takart marka. Egy szakasz is meghúzódhat ott az idők végtelenségéig anélkül, hogy a nyomára bukkanjanak.
Álom
De ő nem akart egy egész szakaszt megmenteni.
Mindent átgondolva gyorsan visszariadt az ötlettől, mert a félelem úgy dobogott testében, mint a vértől feszülő szív. Félt a hazájától, mert kiveti lelkéből az árulókat, félt a tábori csendőröktől, mert aki megszökik, az felkoncoltatik, és félt a vörösöktől is, mert azok, úgy hallotta, mindenre képesek. Lassan mégis érlelte agyában a tervet, fél éjszakákon át számolgatta, mennyi konzervet, kétszersültet, dohányt sikerült lopnia. Szótlanul készült, s egyre sápadtabban vágyott vissza isten kőujjai közé.
Életében először hosszabb időre is melléállt a szerencse. Mintha minden felsőbb hadúr a kedvére forgatná a sors kerekét, gondolta a katona, amikor megtudta, hogy a visszavonulás útja épp az lesz, mint a diadalmasnak remélt bevonulásé. Nem kell lápon, mocsáron keresztülgázolnia, elhagyott falvakban keresni a helyes irányt, gyalog megtennie száz kilométereket. Mert isten fűvel, fával bélelt kőmarka már nemcsak egy lehetőség volt, hanem kőkemény akarat, egyetlen és megváltó odú, amit el kell érnie.
A karácsonyfa siratása
Nyugodtan falta ugyan a rozzant teherautó a kilométereket, az ágyúk ugatását is egyre messzebbről sodorta utánuk a szél, de ez a hideg, sáros biztonság sem altatta el a vágyat. A katona látott épp elég halottat ahhoz, hogy ne kívánjon a sorsukra jutni. Amikor egy langyos estén kiosztották a fejadagokat, és a százados úr egy német tiszt kíséretében bejelentette, hogy holnap új védelmi állást foglalnak el, már tudta, hajnalban senki nem találhat itt rá.
És mire némi fényt festett az égre a napkelte, valóban messze járt már a többiektől. Elmaradt a búcsú, nem erősítette egyetlen kézfogás biztató melege sem, de a katona érezte, hogy ennek így kellett lennie. Ha nehezen is forgott az agya, annyit gyorsan megtanult, hogy csak az nem válik ellenséggé, aki holtan nyúlik el mellette a lövészárokban, hogy az érzelmek a Kárpátokon túl maradtak, hogy önérzet, barátság csak élettelenül koppanó szavak.
Az egynapos kemény menetelést egy nap bujkálás követte, hogy végül ledobhassa jól megtömött hátizsákját isten markába. Lihegve zuhant a tömött lombok közé, széles mosolyra húzta a száját, és kihullt lelkéből minden félelem, hogy végre békés álmot küldhessen rá az este. Delet mutatott a százados öreg Doxa órája – már maga sem emlékezett, hogyan sikerült apró bosszút forralva ellopnia –, amikor kidörzsölte szeméből az álmot. Felkúszott a sziklák pereméig, mosolyogva szemlélte a kihalt mezőt, hallgatta a fű között bujkáló csöndet. És döntött. Most már nincs más dolga, mint várni. Az oroszok legföljebb három nap alatt szétverik a védelmi vonalat, egy nap kell ahhoz, hogy ideérjenek és elballagjanak mellette. Majd pár nappal később ő is elindul a Kárpátok felé a front után. Ha minden jól megy, pár hét múlva meglátja a Tiszát.
Világkunyhó
Csak lassan, mindent csak lassan! Most már őrültség lenne sietnie. Komótosan kicsomagolt a hátizsákjából, és szemlét tartott a szerzemények fölött. Dicsérte önmagát, amiért ilyen módszeresen pakolta össze az útravalót, a húskonzerveket, a szalonnát, a kenyeret és a kétszersültet. A keresztet őrző bádogdobozban pedig jófajta szivar lapult, amivel a százados is csak a németeket kínálta meg. És persze a térképek. A katona ugyan nem nagyon igazodott ki a furcsa jelek között, de azt gondolta, hogy egy ilyen hosszú menetelés nem képzelhető el ilyen szépen rajzolt, nyomtatott segítség nélkül.
Már harmadszor rendezte át a kincseit, amikor felvillant előtte a társai arca. Csak egy pillanatra ugyan, de a sajnálkozás elrontotta a kedvét. Halott fejeket látott, bőr alól kibukó csontokat és azt a szabolcsi gyereket, aki a télen sírva szorongatta ujjai között a lefagyott fülét. Mind nagy marha, gondolta a katona, és megtapogatta a sziklát. Az élethez pedig ész kell, a szökés tudománya. De azok ott csak gondolkodnak, tépik, rágják a lehetőséget, és sírnak, amíg ki nem szárad a szemük.
Hirtelen eszébe jutott az a pesti lakatos fiú, aki arról beszélt egy éjszaka, hogy szervezetten kell megtagadni a parancsot. Hogy le kell fegyverezni a tiszteket, és át kell állni az oroszokhoz. A marha! Ilyet csak egy kommunista mondhat (mert a katona biztos volt benne, hogy az a fiú kommunista volt), a tiszteket nem lehet lefegyverezni, mert azok az urak, békében is, háborúban is. Akkor csak igazán! A baka meg vagy teljesíti a parancsot, és megdöglik, vagy… Ezt már isten rendelte így, mint ahogy ezt a pár sziklát is az ő keze hányta ide a puszta közepére, hogy a szegény emberen is segítsen.
Háború. Milyen bután hangzik most ez a szó, morgott a katona. Ő már befejezte, fehér zászló nélkül is megkötötte a maga kis fegyverszünetét. Ezen az okos gondolaton idétlenül vigyorgott pár percet. No, lám, otthon sose hitte volna, hogy ilyen okosan is tud cselekedni. A háborúnak vége, majszolt egy szelet kenyeret. Elbúcsúzott a naptól, és bebújt a bokrok közé. Szája boldog mosolyra húzódott, lassan, mint egy enyhe szélben ringatózó kendő, szállt rá az álom. A tanyájára gondolt, majd egy üveg hazai bor úszott el előtte.
Lesújtó angyal
A pusztát járó tábori csendőrök a hajnal első fényeinél találtak rá, ahogy a hidegtől összegömbölyödve aludt a nedves füvön. Az egyik fel akarta kelteni, de a másik intett – fölösleges. Új tárat tett a géppisztolyába, csőre töltött, és megcélozta a katona fejét ott, ahol a két szemöldök találkozik az orral. Éles dörrenés verődött vissza a kőujjakról, felborzolta a fák leveleit, majd nyomtalanul eltűnt az ébredő reggelben. A csendőrök vállukra vették a csomagokat. A fiatalabb undorodva köpött egy hegyeset, amikor arrébb rúgta a szétlőtt koponyát, majd a reggeli sorakozóra gondolt. Úgy tudta, akkor jelentik be, hogy nyolc órakor indul az ezred tovább, Magyarország felé.
Nyitókép: Pogány korona
