Kőfészek a pusztán

Végre bealkonyodott. A katona még várt vagy fél órát, és csak akkor bújt elő, vigyázva toppantva lépteit, amikor a vastag sötéttől az orráig sem látott. De nem is volt szükség a szemére, hiszen egész délután az utat mérte fel, falta minden izmával a távolságot, és falta tekintetével az irányt. Talán tíz, talán tizenöt percig tartott az út, talán a fele sem kellett ehhez a néhány száz méterhez. Nem érezte az időt, csak követte görnyedten a lábait. Sziszegve imádkozott a magyarok istenéhez, hogy csillagoktól, holdtól mentse meg bűnös szolgáját. Csak addig vigyázzon rá, amíg eltűnik a sziklák között, puha fészket rak isten markában.

            Több mint fél éve vonult itt az ezrede a frontra. Egy hosszú pihenőn nézte ki akkor ezt a dombot. Nem nagy, de nem is kicsi. Épp olyanra sikerült, mint bármelyik ezen a végtelen ukrán pusztán. De a tetején öt szürke kőtömb, mint öt ujj meredt az ég felé. Közelről is alaposan megszemlélte ezt a furcsa építményt, amilyet csak a természetmester tud alkotni tréfás kedvében – bólintott akkor elismerően. Máskor napokig is zötyöghetett vele úgy a teherautó, hogy nyomát se lássa köveknek. És hirtelen öt is kínálta magát. A tömbök mély üreget takartak, amelyre pár cserje és bokor borult, mintha a Teremtő itt akarta volna megmutatni, jóval különbre is képes, mint a sokat tanult mesterek.

            Ilyet csak isten tud összerakni, csóválta a fejét, de pár hét múlva már el is felejtette isten markát – ez a név ötlött eszébe hirtelen –, hogy helyet szorítson lelkében a további útnak, a lihegve kiásott lövészároknak, a fölötte dübörgő tanknak, a félelemnek, ami még soha nem szorongatta ilyen súlyosan és keményen. Járt nagyon idegen falvakban, töprengett azon, hogy az ukrán parasztok házából miért csak a kémény marad meg, ha csóvát vetnek a tetőre, és átkozta a tábori postát, mert semmi hírt nem hozott az otthoniakról.

            A katona észre sem vette, mikor gyúrta át testét, mosta szét lelkét az idő. Talán a forró nyár szívta ki ereiből a lelkesedést, talán a mind gyakoribb rugalmas elszakadás, a halál egyre vastagabb árnyéka döbbentette rá, hogy ezen az idegen földön nem lesz élő hős a magyar parasztból. Csak egyet kívánhat. Túlélni a háborút. Előbb úgy vélte, becsülettel, majd azt suttogta: ügyesen. Az első sebesülés után pedig pontosan tudta: mindenáron. És ekkor jutott újra eszébe isten kőujjakkal takart marka. Egy szakasz is meghúzódhat ott az idők végtelenségéig anélkül, hogy a nyomára bukkanjanak.

De ő nem akart egy egész szakaszt megmenteni.

            Mindent átgondolva gyorsan visszariadt az ötlettől, mert a félelem úgy dobogott testében, mint a vértől feszülő szív. Félt a hazájától, mert kiveti lelkéből az árulókat, félt a tábori csendőröktől, mert aki megszökik, az felkoncoltatik, és félt a vörösöktől is, mert azok, úgy hallotta, mindenre képesek. Lassan mégis érlelte agyában a tervet, fél éjszakákon át számolgatta, mennyi konzervet, kétszersültet, dohányt sikerült lopnia. Szótlanul készült, s egyre sápadtabban vágyott vissza isten kőujjai közé.

            Életében először hosszabb időre is melléállt a szerencse. Mintha minden felsőbb hadúr a kedvére forgatná a sors kerekét, gondolta a katona, amikor megtudta, hogy a visszavonulás útja épp az lesz, mint a diadalmasnak remélt bevonulásé. Nem kell lápon, mocsáron keresztülgázolnia, elhagyott falvakban keresni a helyes irányt, gyalog megtennie száz kilométereket. Mert isten fűvel, fával bélelt kőmarka már nemcsak egy lehetőség volt, hanem kőkemény akarat, egyetlen és megváltó odú, amit el kell érnie.

Nyugodtan falta ugyan a rozzant teherautó a kilométereket, az ágyúk ugatását is egyre messzebbről sodorta utánuk a szél, de ez a hideg, sáros biztonság sem altatta el a vágyat. A katona látott épp elég halottat ahhoz, hogy ne kívánjon a sorsukra jutni. Amikor egy langyos estén kiosztották a fejadagokat, és a százados úr egy német tiszt kíséretében bejelentette, hogy holnap új védelmi állást foglalnak el, már tudta, hajnalban senki nem találhat itt rá.

            És mire némi fényt festett az égre a napkelte, valóban messze járt már a többiektől. Elmaradt a búcsú, nem erősítette egyetlen kézfogás biztató melege sem, de a katona érezte, hogy ennek így kellett lennie. Ha nehezen is forgott az agya, annyit gyorsan megtanult, hogy csak az nem válik ellenséggé, aki holtan nyúlik el mellette a lövészárokban, hogy az érzelmek a Kárpátokon túl maradtak, hogy önérzet, barátság csak élettelenül koppanó szavak.

            Az egynapos kemény menetelést egy nap bujkálás követte, hogy végül ledobhassa jól megtömött hátizsákját isten markába. Lihegve zuhant a tömött lombok közé, széles mosolyra húzta a száját, és kihullt lelkéből minden félelem, hogy végre békés álmot küldhessen rá az este. Delet mutatott a százados öreg Doxa órája – már maga sem emlékezett, hogyan sikerült apró bosszút forralva ellopnia –, amikor kidörzsölte szeméből az álmot. Felkúszott a sziklák pereméig, mosolyogva szemlélte a kihalt mezőt, hallgatta a fű között bujkáló csöndet. És döntött. Most már nincs más dolga, mint várni. Az oroszok legföljebb három nap alatt szétverik a védelmi vonalat, egy nap kell ahhoz, hogy ideérjenek és elballagjanak mellette. Majd pár nappal később ő is elindul a Kárpátok felé a front után. Ha minden jól megy, pár hét múlva meglátja a Tiszát.

Csak lassan, mindent csak lassan! Most már őrültség lenne sietnie. Komótosan kicsomagolt a hátizsákjából, és szemlét tartott a szerzemények fölött. Dicsérte önmagát, amiért ilyen módszeresen pakolta össze az útravalót, a húskonzerveket, a szalonnát, a kenyeret és a kétszersültet. A keresztet őrző bádogdobozban pedig jófajta szivar lapult, amivel a százados is csak a németeket kínálta meg. És persze a térképek. A katona ugyan nem nagyon igazodott ki a furcsa jelek között, de azt gondolta, hogy egy ilyen hosszú menetelés nem képzelhető el ilyen szépen rajzolt, nyomtatott segítség nélkül.

            Már harmadszor rendezte át a kincseit, amikor felvillant előtte a társai arca. Csak egy pillanatra ugyan, de a sajnálkozás elrontotta a kedvét. Halott fejeket látott, bőr alól kibukó csontokat és azt a szabolcsi gyereket, aki a télen sírva szorongatta ujjai között a lefagyott fülét. Mind nagy marha, gondolta a katona, és megtapogatta a sziklát. Az élethez pedig ész kell, a szökés tudománya. De azok ott csak gondolkodnak, tépik, rágják a lehetőséget, és sírnak, amíg ki nem szárad a szemük.

            Hirtelen eszébe jutott az a pesti lakatos fiú, aki arról beszélt egy éjszaka, hogy szervezetten kell megtagadni a parancsot. Hogy le kell fegyverezni a tiszteket, és át kell állni az oroszokhoz. A marha! Ilyet csak egy kommunista mondhat (mert a katona biztos volt benne, hogy az a fiú kommunista volt), a tiszteket nem lehet lefegyverezni, mert azok az urak, békében is, háborúban is. Akkor csak igazán! A baka meg vagy teljesíti a parancsot, és megdöglik, vagy… Ezt már isten rendelte így, mint ahogy ezt a pár sziklát is az ő keze hányta ide a puszta közepére, hogy a szegény emberen is segítsen.

            Háború. Milyen bután hangzik most ez a szó, morgott a katona. Ő már befejezte, fehér zászló nélkül is megkötötte a maga kis fegyverszünetét. Ezen az okos gondolaton idétlenül vigyorgott pár percet. No, lám, otthon sose hitte volna, hogy ilyen okosan is tud cselekedni. A háborúnak vége, majszolt egy szelet kenyeret. Elbúcsúzott a naptól, és bebújt a bokrok közé. Szája boldog mosolyra húzódott, lassan, mint egy enyhe szélben ringatózó kendő, szállt rá az álom. A tanyájára gondolt, majd egy üveg hazai bor úszott el előtte.

A pusztát járó tábori csendőrök a hajnal első fényeinél találtak rá, ahogy a hidegtől összegömbölyödve aludt a nedves füvön. Az egyik fel akarta kelteni, de a másik intett – fölösleges. Új tárat tett a géppisztolyába, csőre töltött, és megcélozta a katona fejét ott, ahol a két szemöldök találkozik az orral. Éles dörrenés verődött vissza a kőujjakról, felborzolta a fák leveleit, majd nyomtalanul eltűnt az ébredő reggelben. A csendőrök vállukra vették a csomagokat. A fiatalabb undorodva köpött egy hegyeset, amikor arrébb rúgta a szétlőtt koponyát, majd a reggeli sorakozóra gondolt. Úgy tudta, akkor jelentik be, hogy nyolc órakor indul az ezred tovább, Magyarország felé.