Vértanú a pincében

1. rész

Egy szobor addig áll, amíg a közösség

emlékezetében le nem rombolják azt.

(haft)

„Feltekintve e szép szoborra kívánom, hogy álljon időtlen időkig, védje, óvja e város lakossága, s aki csak feltekint reá, ihlesse meg azt is az az ember-, faj- és hazaszeretet, mely a hőst, kit ábrázol, Kiss Ernőt, hevítette.” (Hegedűs János korabeli tudósítása a nagybecskereki Torontál c. napilapban)

            A kései utókor hálájának és megbecsülésének jeleként 1906. május 27-én virágdíszben Kiss Ernő frissen felavatott szobra. Mementóként büszkén áll jelennek, jövőnek. Később látni fogjuk, hogy az „időtlen idők”, amit a méltató kívánt e változatlannak tűnő vidéken és sebesen változó világban, különösen az impériumváltások után sokszor elég rövidre sikerednek. Impozáns fehér márványtalapzaton, kissé lehorgasztott fejjel történetünk főszereplője Kiss Ernő altábornagy, aradi vértanú.

„A vezér lejtős dombon áll, háta megett a nyertcsatát jelző tört ágyú és sánc kosarak; a csata szinhelye felé néz, képzeletünkben látjuk jeles alvezéreit, amint jelentést tesznek neki a győzelemről…” (Hegedűs János: Kiss Ernő, az aradi vértanú hős emlékére, Nagybecskerek, Pleitz Ny., 1906., 106.)

            A szobor nem hivalkodó, az altábornagy nem győzelemittas, nem ágaskodó lovon forgatja kardját, hanem fáradtan, rezignáltan néz seregére. Kardja csupán támaszul szolgál. Kiss Ernő befelé fordul, beteljesedett sorsát szemléli. Nem a legyőzöttek fölé és nemzettársai elé emelkedik, csupán van, szoborrá nemesülve. Pedig Perlasznál, a szerb tábor bevételével (1848. szeptember 2-án) a szabadságharc első jelentős délvidéki győzelmét aratta. Van valami vészjósló a szobor tekintetében. Mintha saját és nemzettársai szomorú sorsát is beleépítette volna az alkotó a mindig életvidám és fess hadvezér tartásába. A szobor márványtalapzatával és Bécsben, Podwinetz Lajos nagybecskereki származású „mű- és épületlakatos” ipartelepén készült, díszes kovácsoltvas kerítésével impozáns és méltó mementó Torontál vármegye szülöttének, a „perlaszi oroszlánnak”.

            Mielőtt röviden összefoglalnánk az altábornagy életútját, említsük meg, hogy aki Kiss Ernő életéről, haláláról vagy a róla szóló emlékezetről szándékozik írni, aránylag sok forrásból meríthet. Én sem teszek másként. Elsősorban dr. Németh Ferenc művelődéstörténész, a Bánság (Torontál vármegye) jó ismerőjének és szakavatott kutatójának írásaira támaszkodom.

Eleméri és ittebei Kiss Ernő

            Dúsgazdag, elmagyarosodott örmény család sarja. Erzsébetvárosi származású nagyapja Kiss Izsák, aki Erdélyben a szász tizedek visszaszerzésével a bécsi kincstárnak hasznos szolgálatokat tett, és ennek fejében a maga és örökösei számára 1782-ben két uradalmat szerzett Torontál vármegyében. A Temesközben, Bánságban megszűnő török világot követő német világ alatt a kamarilla elárverezi az illető vidék földterületeit. A birtokok egy részét a jószágkereskedelemben vagyonossá váló örmények szerzik meg, köztük Kiss Izsák, a vértanú nagyapja is. Érdekesség, hogy a kamarilla árverésén kért vagyonnyilatkozatában Kiss Izsák nem tudta bizonysággal meghatározni uradalmának pontos kiterjedését, annyit viszont bátran állított, hogy birtokain több ezer juhászkutya terelgeti jószágait.

            Unokája, Kiss Ernő, a későbbi altábornagy és aradi vértanú Kiss Ágoston fiaként látta meg a napvilágot 1799. június 13-án, Temesvárott. Gyermekkorát a közigazgatásilag Nagybecskerekhez tartozó németeleméri otthonában tölthette. Már ifjúkorában tökéletes gavallér volt elegáns magatartással és ruházattal, emellett kitűnő, páratlan bajtárs – így emlékezik meg róla a helyi, nagybecskereki Torontál című napilap. Katonai pályafutását a bécsi Theresianum elvégzése után kezdi meg. 1845-ben a 2. (Hannover) huszárezred parancsnokaként saját vagyonából szerelte fel a huszárokat, és zsoldjukat is ő fizette. Módjában állt. Nemcsak vagyonos volt, hanem fölöttébb adakozó is. „Az osztrák hadsereg tisztjeinek például háromszázezer forintot kölcsönzött nyugta nélkül, ugyanennyit nyugtával – és ebben az összegben nem szerepel az a nyolcvanezer forint, amelyet a temesvári parancsnoknak, bizonyos Haynaunak adott, ugyancsak papírok nélkül (meglehet, e szívesség viszonzása volt, hogy az aradi vesztőhelyen kötél helyett golyót kapott.) (Margittai Gábor, Magyar Nemzet, Hétvégi Magazin, 2009. október 3.)

1848 tavaszán ezredével Nagykikindán állomásozik, így a kezdetektől részt vesz a szerb felkelők elleni harcokban. Kiss Ernő ezredes az összevont – még mindig császári! – katonai erők parancsnokaként 1848. július 15-én Óécskánál (Stajićevo) ütközött meg először a perlaszi táborból Écska alá érkező összevont szerb erőkkel, kiknek ágyúi, a leírások szerint, a ma is meglevő emlékoszlop helyén álltak. Kiss az úton, a falu előtt állította fel a gyalogságot, jobbról, kis távolságban háromfontos ágyúit, mögéjük pedig a lovasságot. A Schwarzenberg-ulánusok is jelen levének, először magyar oldalon szemlélődtek a sűrű ágyútűzben, majd annak megszűntével jobbnak látták a túloldalra állni. A Stratimirović vezette csajkásokkal, a Knićanin irányította szervijánokkal, kik fejenként napi négy ezüstkrajcárért és némi fejadagért szolgálták zsoldosként nemzeti ügyüket, valamint 12 ágyúval és az újvidéki, májusi szkupstina eszméivel megerősített, közel hatezer szerb felkelő négyórás ágyútűz és a rohamok után szétszóratva, megfogyatkozva, fáradtan fordult vissza és futott táborhelyére. Közben Kiss Ernő csapatai is visszavonultak Nagybecskerekre. A hadfiak valamennyien oly szaporán távoztak a harcnak dicső mezejéről, hogy a győzelmet is ott felejtették. Lőtt sebbel magára maradt szegény, mint annyiszor. Csupán ez az emlékoszlop jelzi, egykoron valami történt ezen a helyen.

            Kiss nevéhez fűződik az első jelentős délvidéki győzelem is, a perlaszi szerb tábor bevétele szeptember 2-án. A későbbi aradi vértanúk közül a keze alatt szolgál Nagysándor József és Vécsey Károly is. Október 12-én – a honvéd hadseregben elsőként – honvéd vezérőrnaggyá nevezik ki, és átveszi a bánsági hadtest parancsnokságát. December 12-én honvéd altábornaggyá nevezik ki, de az 1849. január 2-ai pancsovai ütközet után (ahonnan a rossz nyelvek szerint megfutamodni kényszerült) lemond, és január 9-én átadja a hadtest parancsnokságát Damjanich Jánosnak. A világosi fegyverletétellel kerül orosz cári, majd osztrák császári fogságba. Halálos ítéletét kötél általi halálról golyó általi halálra módosítják, mert császáriak ellen harcoló csapatokat nem vezényelt.

            Az aradi tizenhármakat, mint ahogy katonákat szokás, a haláluk helyszínén temették el. Kiss Ernő holttestét hűséges emberei lopták ki a vesztőhelyről, és jeltelen sírban hantolták el. Néhány hét múlva újra kihantolták, és az éj leple alatt több napon át óvatosan haladva Katalinfalvára vitték, ahol a katolikus templomban titkon eltemették. Végül 1872-ben helyezték végső nyughelyére, az általa építtetett eleméri Szent Ágoston római katolikus templom alagsorában levő családi kriptában.

Szoborállítás

            Kiss Ernő emlékének megörökítését Torontál vármegye aljegyzője, Hegedűs János kezdeményezte. „Eleinte bizonyos körökben hoztam szóba eszmémet, mind hősöm iránt jéghideg kebelre találtam, sőt oly mosollyal is találkoztam, mely félreérthetetlenül mindkettőnk kicsinységét hirdette” – panaszolja Hegedűs János 1903 nyarán a Torontál című lap hasábjain. „Az ügyet felkarolta Torontál vármegye főispánja, Dellimanics Lajos és felesége, Dellimanics Lajosné Sladovich Mária is. 1903-ban szoborbizottságot alakítottak, majd országos gyűjtést szerveztek. Az első lelkes adakozó egy Mouschung Hermina nevű környékbeli tanítónő, de a magyar mágnások financiális mértéktartásról tanúskodnak: az ország arisztokráciája 1000, azaz ezer koronát képes összeadni nagy keservesen, az évek alatt összegyűlt 38.500-ból Kiss Ernő kedvéért. A pénzügyi fedezet nagy része 1905-ben rendelkezésre állt, ezért az emlékmű kivitelezését pályázaton kívül, meghívásosan bonyolítja le. A beérkezett ajánlatok alapján Fadrusz János tanítványát, Radnai Béla ifjú szobrászművészt bízták meg az emlékmű elkészítésével. 1906 májusára el is készült a műalkotás.”

            Az aradi vértanú szobrát a kivégzéseket jóváhagyó császárról elnevezett téren leplezték le ünnepélyesen 1906. május 27-én. Díszbeszédet mondott többek között dr. Várady Imre, Dellimanics Lajosné Sladovich Mária, az adománygyűjtés vezére pedig jelképesen átadta az emlékművet a városnak „időtlen időkre”.

            Jó helyen áll Nagybecskerek, és a szobor is méltó helyre került. Az orgona éppen virágzott, a fecskék és gólyák is visszatértek már. Délutánonként a főutcán sétáló hölgyek és nyalka tisztek kellemes hangulatot kölcsönöztek a magyar, német szerb és kisebb számban más népességgel is büszkélkedő vidéki városnak. Annak álmatag csendjét csak a főtéren és főutcán át, menetrend szerint közlekedő zsombolyai vicinális, a keskeny vágányú vasút mozdonyának füttye törte meg időnként. Ilyen volt Nagybecskerek 1906 tavaszán, amikor Kiss Ernő vértanúnak állítanak szobrot „időtlen időkre” a nem túl nagy, de büszke városban.

            Az „időtlen idők” Nagybecskereken furcsa mód csak tizenhárom évet jelentettek. Ennyi ideig állt Radnai Béla Kiss Ernőről készített szobra Nagybecskerek főterén. Új, ma is tartó szerb világ következett. A várost megszálló szerb csapatok ádáz dühvel estek neki az egykori ellenfél szobrának. A rombolást március idusán egy „incidens” előzte meg. Történt ugyanis, hogy a szerbek által vándortarisznyával „kiegészített” szoborra a magyar és német ajkú diákok kokárdát helyeztek. A tettlegességig fajuló vitának a karhatalom előállításokkal és ezzel járó fenyítésekkel vetett végett. A műalkotást végül 1919. június 26-a éjjelén felrobbantották, majd a maradványokat a téren áthaladó kisvasút mozdonyának segítségével elvontatták.

            (Folytatjuk)