Kece élete titkos volt. Nem vettem észre, mikor lett az, az egyik pillanatban még úgy éreztem, mindent tudok róla, a következőben már tele voltam kétségekkel. Amikor a macskákról mesélt, már egy ideje gyanakodtam, mert észrevettem, hogy mindig csak eladott biciklikről, hétvégi ivásokról meg munkáról beszél, mintha ennyi lenne csak az élete. Ezért hittem azt, hogy a macskák is azért vannak, hogy szédítsen vele bennünket. Kece meséi olyanok voltak, mint az apró cukorkák, amik hirtelen oltják az éhséget, és mi sokáig üres fejjel szopogattuk ezeket az édességeket.
– Lefialt az öreg cirmos – mondta. – Lett neki kilenc koromfekete macskája.
Zsazsunál voltunk éppen, és kint már régen besötétedett. Megérett bennem az érzés, hogy haza akarok menni, le akarok feküdni, és aludni akarok, itt már nem érdekes, a beszélgetés is jó ideje meghalt. És akkor jön Kece valami hülyeséggel, csak hogy maradjunk még. Zsazsu is csak fáradtan motyogott valamit a macskákra, „nahát, kilenc fekete kiscica, egy se hasonlít az anyjára”, de Kecének mintha éppen ettől jött volna meg a kedve, ettől az érdektelenségtől, amit rajtunk látott, élénken csillogott a szeme, és egyre izgatottabban mondta, hogy milyen hihetetlen látvány ez a kilenc kis fekete állat, főleg éjszaka, mert még az éjszakánál is feketébbek, meg lehet őket látni a legnagyobb sötétségben is, menjünk, nézzük meg.
Erre elnevettem magam. Nem, szó se lehet róla, én innen most már csak haza megyek. Zsazsu is mondta, hogy a macskákat inkább holnap nézzük meg.
– Nem, ezeket most kell, sötétben – ellenkezett Kece, és már nyúlt is a kezünkért, hogy felsegítsen minket.
Engednünk kellett a mániájának, mert hajtott minket valami ügyetlen, baráti támogatás, vagy mert egyikünk se tudta, mit csináljon, és könnyű volt csak úgy odaengedni magunkat neki, mint régen is. Ez is csak szórakozás volt, Kece legújabb játéka, amivel telik az idő.
pixabay.com
Rozsdás kapujuk volt, ismerősen nyikorgott, ahogy kinyílt, és lassú léptekkel indultunk befelé az udvarba, a sötétségbe. Mindannyian ugyanarra gondoltunk, hogy csak rá ne lépjünk egy macskára.
– Nem itt vannak – mondta Kece, és eltűnt a ház mögött. – Hanem hátul.
Kellett egy párat pislogni hozzá, hogy meglássuk őket. Ide sehonnan se jutott világosság, a ház, a fák az utolsó csillag fényét is elnyelték, feketeség vett körül minket, benne még feketébb foltok, fekete macskák, rengeteg, mintha elnyomott cigaretták nyomai lennének. Kece leguggolt közéjük, és ezer szemmel hunyorogtak felé, doromboltak, vékony hangon nyávogtak.
Én is odamentem, én is simogatni akartam a kiscicákat, kíváncsi voltam a szőrük tapintására, a bajszukra, nedves orrocskájukra, és ahogy előre elképzeltem, milyen lesz megérinteni őket, már könnyes is lett a szemem, mert az ilyen apró állatoktól mindig izgatott leszek. De akkor lámpa gyulladt bent, Kece anyja kinézett az ablakon, és én visszahúztam a kezem, mintha rajtakaptak volna valamin, aztán elvörösödtem a saját butaságomon. Mégis mi van itt nekem szégyellnivaló?
– Így kell benneteket idecsalogatni, macskákkal – mondta, és ezzel meg is kaptam a választ. Kínomban nevettem, Zsazsura néztem, ő meg csak lefelé, az állatokra. Mind megindultak a boszorkány felé, és még hangosabban nyávogtak, mint Kecének az előbb.
Tudtam, hogy csak viccel, mégis rosszul esett, mert hát Kece az, akinek úgy látszik, nem kellünk már, ő zárkózott el, ő halandzsázik ahelyett, hogy arról beszélne már, mi történik az anyjával, mert igazából mindig ez bántotta őt, a bolond boszorkány. Felnéztem rá, befont, ősz hajára, sárga szemére, rúzsozott szájára, és éreztem, hogy rossz itt, hogy el kell menni. Zsazsu még mindig a macskákat bűvölte, kerülte a pillantásomat, és ebből tudtam, hogy nem fogjuk megbeszélni soha a mai estét, sőt Kecéről se fogunk szólni soha többet, mert mi is ugyanúgy hallgatunk egymás előtt, ahogy ő mielőttünk.
Sokáig büntetett minket az öregasszony a csöndjével, aztán mégis megszólalt.
– Jön az ősz – mondta. Mindhárman összemosolyogtunk, hálás voltam, hogy mégse kell tovább szégyellnünk magunkat. Felnéztünk a falevelekre, amik ropogósra sültek a napsütésben, és úgy éreztem, most az egyszer mégis összetartozunk, titkos erő, boszorkányság köt minket össze a föld alatt, mint egy gyökér.
A vége persze mégiscsak az lett, hogy eljöttem onnan. A boszorkány tejet locsolt ki a cicáknak, azok a földről próbálták meg felnyalogatni, hiába, a szemük láttára tűnt el a repedésekben minden egy pillanat alatt, és egyre zaklatottabban nyávogtak. Zsibbadt a tenyerem, mint sírás előtt, és úgy mentem haza, hogy később arra se emlékeztem, elköszöntem-e egyáltalán. Féltem a falusi öregektől, a városra vágytam, kilépni ebből a babonás, fülledt világból, vissza a feladatokhoz, a rohanáshoz, ahol nem látok az utcán tehetetlen, fekete kiscicákat, és nem is kell gondolnom rájuk. Kece most nem cukorkát adott a szánkba, hogy az éhségünket oltsa, hanem cigarettát, és ezt nem fogom megbocsátani neki.
pixabay.com
Nyitókép: pixabay.com
