Az omnibuszon a két kéz véletlenül került egymás mellé.
A jármű tömve volt, egy magas, megnyerő külsejű fiatalember azonban azonnal készségesen odébb húzódott, amikor észrevette, hogy a csomagjaival szemmel láthatóan nehezen megbirkózó filigrán, szőke hölgy leülni készül a szabadon maradt, szűk kis helyre. A fiatal nő a két dobozt meg a nagy táskát a sarokba állította, remélve, senkit nem akadályoznak a leszállásban, hiszen neki mozdulnia sem kell, a végállomásig utazik. Mindenki hallhatta, amikor a kalauznál jegyet váltott.
A fiatal férfi kimerültnek látszott, hátradőlt, szemét becsukta, hosszú ujjú, intelligens kezét a térdére ejtette, és ott is hagyta. Úgy tűnt, könnyű, gyors álomba merült.
A kisasszony, miután elhelyezkedett az ülésen, kisimította szoknyája összegyűrődött fodrait, majd karcsú, kecses kezét a ruhán felejtette. Egy pillanatra gyöngyházfényű, ápolt körmű kisujja, mintegy véletlenül, hozzáért aléltan pihenő utastársa kezéhez.
Talán ennek a rebbenő mozdulatnak köszönhetően, vagy más indíttatásból, de az erőteljes, határozott férfikéz megszólította a finom vonalú női kezet.
– Bocsásson meg, hogy bátorkodom szóba elegyedni Önnel, de olyan hosszú még az út a végállomásig. Bemutatkoznék: Balkéz vagyok. Na, ne tessék semmi rosszra gondolni, nem vagyok suta vagy valami ügyefogyott, csupán balkezes a gazdám. Nálunk én csinálok mindent. Én fogom a kanalat, az írószerszámot, a balta nyelét, de ceruzát is hegyezek.
– Jobbkéz vagyok. Nem gondolja, hogy kicsit merész dolog megszólítani valakit, aki gyűrűt visel a gyűrűsujján?!
– Ó kérem, láttam én azt a gyűrűt, de úgy gondoltam, csupán egy szép darab, éke egy még díszesebb ékszernek, egy gyönyörű, bájos kacsónak. A gyűrű még nem jelent feltétlen elkötelezettséget.
– Ebben kivételesen igaza van, és a következtetésben sem téved.
– Ne vegye tolakodásnak, ha megkérdezem, mivel foglalkozik egy ilyen finom, hajlékony kéz. Netán művész? Zenél?
– Találja ki. Táblára írok, pálcával mutogatok, selymes buksikat simogatok…
– Biztos vagyok abban, hogy azt a pálcát körmös adására nem használja a tanárnő.
– Igaza van. A fricskát a bal kéz szokta adni. Maga viszont kifejezetten sportos alkat. Milyen sportot űz?
– Evezek, pingpongozok, teniszezek. És Ön?
– Gyújtóst aprítok, ha már elfogyott, súlyokat emelek a boltból hazafelé, továbbá futni is szoktam, ha reggelente késésben vagyok a munkahelyemről. De félre a tréfával. Teniszezni szívesen megtanulnék. Elegáns, egyben erőteljes sportnak tartom.
– Edzőnek, azt hiszem, én is megfelelnék. Kétszer nyertem városi bajnokságot…
És így folyt tovább a beszélgetés, egészen a végállomásig. Akkor a jármű megállt. A hirtelen fékezéstől az utasok előredőltek, a fiatal, szőke hölgy csomagjai után kapva maga is majdnem leesett az ülésről. Le is pottyant volna, ha utána nem kap egy erőteljes férfikéz. De még épp idejében megragadta a törékeny csuklót, majd rögtön felajánlotta, hogy segít a leszállásnál is. A hölgy megköszönte, mondván, elboldogul a továbbiakban, csak három sarokra lakik a végállomástól. Az udvarias fiatalember – biztosítva arról, hogy teljességgel ráér, nem siet sehová –, azonnal felajánlotta, hogy segít hazavinni a csomagokat. Elindultak…
Fél évvel később új esküvői képet tűztek fel a kerületi házasságkötő terem hirdetőtáblájára. A boldogságtól ragyogó ifjú pár férfi tagja, egy megnyerő külsejű, magas fiatalember hosszú ujjú, intelligens keze, úgy szorította markába a filigrán, szőke ara karcsú, kecses kézfejét, mintha azt az életben soha többé nem akarná elengedni.
