Vértanú a pincében

2. rész

Egy szobor addig áll, amíg a közösség
emlékezetében le nem rombolják azt.
(haft)

A szobroknak is sorsa van, akár az embereknek

    „Szoborrombolás, emlékműrombolás: nyilvános képzőművészeti alkotások (építmények, emlékművek, emléktáblák, szobrok, domborművek, képek stb.) elpusztítása abból a célból, hogy a hozzájuk köthető múltat minél hamarabb feledtetni, új eszmeiség jelképeivel helyettesíteni lehessen, mert a hagyományok megszüntetését és átalakítását, az új történelemszemlélet kialakítását hátráltatják a közelmúlt tárgyi emlékei.
    Az I. világháborút megnyert antant hatalmak által létrehozott utódállamokban 1918–28: a magyar képzőművészeti alkotások tömegét – legalább 120 művet – rombolták le vagy alakították eredeti jelentésük ellenkezőjére. Különösen a pol. jogokat törvényesítő 1848/49-hez kapcsolódó emlékműveket pusztították, melynek törvényei (jobbágyfölszabadítás, közteherviselés stb.) nemzeti egyenjogúságot adtak a betelepült nemzetiségeknek, akik történeti fölfogása az állandó és folyamatos magyar elnyomáson alapult. A trianoni béke nem adott jogot, hogy a kifogásolt, eltávolításra ítélt műveket Magyarország elszállítsa, s ezeket át- vagy eladni sem akarták. Magyarország tiltakozott a szoborrombolások ellen a Nemzetek Szövetségénél, eredménytelenül. Csupán Köllő Miklós (1861–1900) 1897. VI. 31-én Segesvárt leleplezett Petőfi-szobrát sikerült Kiskunfélegyházára szállítani.” (Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu)

Emlékszobor helyett szoboremlék

    Kiss Ernő szobrának helyére 1928-ban I. Péter szerb király lovas szobra került, de az idők szele, pontosabban a Bánságba bevonuló német hadak 1941-ben ledöntik azt. 1952-ben a néphatalom a város jelenlegi névadójának, Žarko Zrenjanin partizán tanítónak a bronzból készült alakját emeli talapzatra, majd 1964-ben egy utcával arrébb költözteti. Ma Nagybecskerek főterén ismét I. Karađorđević Péter lovas szobra, a korábbi szobor másolata áll. Kiss Ernő egykori szobra is megjelenik néha, nagy ritkán a Béga-parti város szépkorú polgárainak emlékezetében.
    A szerbek által 1919-ben felrobbantott szobor sorsáról több mint nyolc évtizedig nyilvánosan semmit sem lehetett tudni. 2005. április 2-án azonban a helyi magyarság nagy meglepetéssel olvashatta Kecskés István tollából a Magyar Szó című napilap hétvégi mellékletében a nagybecskereki múzeum igazgatójával készült interjút. Az intézményvezető ugyanis a riportot készítő újságírónak megmutatta Kiss Ernő emlékművének a múzeum raktárában őrzött egyik darabját: a szoborfejet, amely Péter király 1941-ben ledöntött lovas szobrának feje mellett állt a polcon. Két fej, két korszak, két múzeumi tárgy békésen egymás mellett.
    Fölmerül a kérdés: miért és miért akkor válik publikussá, hogy Kiss Ernő ötméteres szobrának fejrésze rendesen, iktatószámmal ellátva, a múzeum pinceraktárában van? Politikai enyhülés? Jóindulat a legyőzöttek iránt? Civilizált, jószomszédi gesztus a győztesek részéről, akik több mint nyolcvanöt év után már nem érzik veszélyesnek a vértanút? Vagy a puszta véletlen műve, hogy a szoborfej hivatalosan is előkerült? Szerintem három apróság segített abban, hogy a mesterségesen hizlalt feledés alól felbukkanjon a kegyeletet és tiszteletet érdemlő altábornagy, Kiss Ernő egykori szobrának része. Három apróság segített, illetve három személy közreműködése kellett: Várady József állhatatossága, Kecskés István újságíró kíváncsisága és Božidar Vorgić nagybecskereki múzeumigazgató nyitottsága.
    Várady József (1940–2024) öntudatos és tettre kész polgára volt a Béga-parti városnak, aki nemcsak szavakkal, hanem cselekedeteivel is szolgálta közösségét. Egy lelkes csapattal egyebek között megszervezte a diáksegélyező egyesületet, majd elindították az első vajdasági diákbuszt, bábáskodott a Magyar Pedagógus Egyesület létrehozásánál, és lelkesen részt vett annak munkájában. Feleségével, Czikajló Ágnessel a nagybecskereki székesegyházban emléktáblát állított a város szülöttének, Lázár Vilmos honvédezredesnek, aradi vértanúnak. Természetesen eltünedező értékeink megőrzése és Kiss Ernő emlékének ápolása is szívügye volt. A polgármesteri hivatal alkalmazottjának – néhány féldeci ellenében, amit a városháza büféjében fizetett a levéltár „rendszerhű” emberének – tudomására jutott, hogy Kiss Ernő szobrának fejrészét a városi múzeum pincéjében őrzik. Informátora javaslatára felvette a kapcsolatot a városi kórház – szintén „elvhű” – hivatalos fotósával, aki bejáratos volt a múzeumba, és nem kis összegért, titokban lefényképezte, majd megfelelő diszkréció mellett, alkonyat után, a kenyérgyár kioszkjának takarásában át is nyújtotta a megrendelőnek a színes fotókat. Várady úr azon munkálkodott, hogy a németeleméri Szent Ágoston-kegytemplomban a város mindkét szülöttének, Lázár Vilmosnak és Kiss Ernőnek is mellszobor őrizze emlékét.
    Kecskés Istvánnak, az újvidéki Magyar Szó című napilap nagybecskereki tudósítójának a fülébe jutott a Kiss Ernő szobrával kapcsolatos, hosszú évtizedekig elhallgatott hír. Ennek világgá kürtölése akkor még nem számított szerencsés életbiztosításnak. Kecskés kíváncsisága mégis erősebb volt, mint a félelme, és az igazság kiderítésének legrövidebb útját választotta. Jó szomszéd módjára egy alkalommal tapintatosan megkérdezte az utcájában lakó Božidar Vorgić múzeumigazgatót.
– Szomszéd, igazak azok a híresztelések, hogy a múzeum gyűjteményében van Kiss Ernő ledöntött szobrának feje?
– Igen.
– Készíthetek róla fotókat?
– Természetesen. Jöjjön be hozzám a múzeumba.
    Ennyi előzménye volt Kecskés István 2005. április 2-án, az újvidéki Magyar Szóban megjelent, nagy figyelmet felkeltő írásának. Tegyük hozzá, ehhez szükség volt a múzeum igazgatójának jóindulatára és nyitottságára is. Őt mint helyi szakmabelit a miloševići egyeduralom után rövid ideig regnáló demokrata államvezetés helyezte az igazgatói székbe, ahol megbízatása leteltével az új politikai kurzus már nem tartotta meg.
    A város magyar közösségében rövid időn belül olyan vélemények is szárnyra kaptak, hogy az előkerült Kiss Ernő-szoborfejet a főtérre néző parókia előtti rózsakertben lenne méltó felállítani. Nem tudjuk, hogy elővigyázatosságból-e, vagy csak tisztán a művészet iránti vonzalma igazolásaként, a város vezetése az említett közterületre hamarjában egy szobrot, a vidék ismert alkotójának, Ljubica Tapavičkinak még 1957-ben készült műalkotását, egy nemzeti és felekezeti ismérvekkel nem rendelkező fonó nőt megformázó szobrát helyezte el, dr. Német László akkori megyés püspök jelenlétében. Így lett egy „multietnikus és multikulturális” műalkotással gazdagabb a város főtere.

Kiss Ernő újra Eleméren

    Az altábornagy szobrának története ezzel még nem ért véget. Az eleméri kegyhely, mint örökségünk annyi más épített értéke, folyton felújításra szorul. 2016-ban az emlékhely kialakításának munkálatai részeként, anyaországi támogatással, a Nagybecskereki Püspökség megrendelésére elkészült Kiss Ernő szoborfejének másolata, amely néhány évig díszítette az eleméri emlékhely templomkertjét. Onnan 2022-ben bekerült a Szent Ágoston-templomba, amelynek kriptájában az altábornagy, az aradi vértanú alussza örök álmát. Kiss Ernő feje az idei megemlékezésre ismét a templomkertben álló posztamensre került. Az emlékhelyen 1969 óta (kezdetben nagyközönség nélkül) koszorúzhatnak nemzettársaink.