Szememből lassan kikopnak
a színek. Csupán a fények
s az árnyak monoton
körforgása jelzi a belőlem
fogyó időt. Az elosonó
emberek, tájak, de még
a gondolatok is mind
fehérek, feketék.
Kócsagfehér, nyárfehér,
krizantémfehér álmok,
opálfehér, vattafehér,
viaszfehér vágyak,
bárányfehér, bodzafehér,
gólyahírfehér titkok,
gyöngyfehér, csontfehér,
gyémántfehér hit, s angyalfehér
remény lelkemen.
Csészémben tej, markomban
liszt, nyelvemen só, hajamon
dér, szememen fátyol,
s mind oly fehér,
fehér.
Később, persze, alkonyat
után, a szívben
bazaltfekete, ébenfekete,
bakelitfekete kétely,
bivalyfekete, bogárfekete,
párducfekete félelem,
mokkafekete, hollófekete,
olajfekete kísértés,
szilvafekete, ónixfekete,
bársonyfekete bűnök,
szurokfekete, halálfekete,
gyászfekete és pokolfekete,
ördögfekete riadások,
lélekfekete rettenet.
Köröttem, bennem
koromfekete éj.
Így múlik. Így múlok.
Fekete, fekete.
Fehér, fehér.
Nappal – éjjel.
Nappal – éjjel.
