Marókát mindenki csodálta. Lehet, hogy irigyelték is, de ezt sose mondták ki, és nem is mutatták. Talán azért, mert mindig kimondta, amit gondolt, nem akart megfelelni a vezetőségnek, és a szülőknek pontos, kézzel írt tanácsokat adott egy hónappal az iskolakezdés után.
Alsós tanító néni volt, bár a néni szó hallatán elvörösödött, és kilöttyintette a kezében addig elegánsan fogott csészéből a napi első feketéjét. Fél cukorral. A kis kukszniban – így hívták azt a néhány négyzetméteres ablaktalan lyukat, amiben elfért a kávéfőző és a kilenc, egyre csorbább csésze. Cukortartó nem volt, dobozból vagy zacskóból tettek a fekete löttybe. Maróka tudott egyedül jó erőset főzni, de ritkán ereszkedett le odáig, akkor is sóhajtozott végig, fintorgott, és elhasznált annyi szalvétát, amennyi két hétig elég lett volna. Minden vízcsepp után törölt, minden kávészem után megint, az asztalkának és a tálcának ragyogni kellett.
A sarokban állt egy kétliteres kanna, abban volt a víz, mert csap se volt. Mosogatni felmentek a nagy iskolába, ahol a folyosón egymás mellett 6 csap adta a meleg vizet, de elég nehéz volt eltalálni, hogy ne forró vagy hideg legyen. A kölykök úgy hagyták, hadd folyjon, néha eltömték, csorgott végig a csempén, le a járólapra, amíg valamelyik tanár vagy szemfüles nyolcadikos arra nem járt, és el nem zárta. – Nem tudok minden csap mellé ügyeletet biztosítani! – ezt harsogta az igazgató, aki alacsony termetét nagy harcsabajusszal és óriási hangerővel kompenzálta. – Rozmár – súgta oda Viki az első tanévnyitó értekezleten, őrá meg rájött a röhögés, az a parttalan, semmivel vissza nem fogható. Kezébe temette az arcát, és tántorgó-szaladó léptekkel kirohant a nagyteremből. Később elnézést kért, és kipirult arccal, szégyenkező félmosollyal valami női bajra hivatkozott, az igazgató meg csak intett, hogy mehet.
Maróka egész nap azon dünnyögött, hogy a felsősök mindig csak trécselnek, a pletyka meg a divat, a fizetés, a férjek fizetése, a kölykök meg elvadult bölénycsordaként rohangásznak az aulában. Mindenki tudta, hogy szeretne fent tanítani, de nem volt meg a végzettsége. Sose kérdezték meg tőle, hogy miért elégedett meg a tanítóképzővel, ha ennyire nem szereti, amit csinál. Mert nem szerette. Érdekes, hogy mégis a legjobb eredményeket érték el az osztályai, pedig mosolyogni sose látták, és a legnagyobb dicséret tőle egy merev bólintás volt. Úgy ment be a terembe felemelt fejjel, mint Mária Antónia mehetett annak idején a vérpadra. Ezt az új tornatanár mondta, de gyorsan lepisszegték. – Még csak az kéne, hogy meghallja! – suttogták kórusban. Akkor ért a folyosó végére, két kislány csokrot adott neki, Maróka meg biccentett, és betette a felmosóvödörbe. – Az eszem megáll – horkantott Bandi bácsi, aki csak két hete volt a tantestület tagja, melegítőben jött még a tanévnyitóra is, és amikor meglátta a döbbent arcokat meg a sok kosztümös tanárnőt, vidáman rájuk kacsintott, és kivett egy ezüstözött láncon lógó sípot, majd jó hangosan azt mondta: – Látják, hölgyeim, én a fütyülőmet a nyakamban hordom –, és úgy nevetett, hogy a könnye is hullott.
A nagy iskola sarki épület volt, a hatvanas évek stílusában épült, azóta persze fel kellett újítani. Az udvar másik oldalán a régi iskola állt, itt rendezték be a technikatermet, hogy a fúrás-faragás ne zavarja a tanítást, meg volt egy kis edzőterem. Az udvaron játszótér a kicsiknek, mert az elsősök és a másodikosok a kis iskolába jártak, ahol hat tanterem volt, s ahogy csökkent a gyereklétszám, úgy lett az egyikből biológia-szertár, a másikból mindenes raktár. A mosdó mellett meg a kukszni, ahonnan a nagyszünetben isteni kávéillat terjengett a folyosón. A tanítói szobában rend volt, katonásan álltak a szekrényekben a kézikönyvek, s nem fordult elő, hogy valaki rossz helyre tegye vissza, mindig csak a helyére, ez nagybetűkkel ki is volt írva.
Amikor bejött az új, számítástechnikai világ, át kellett rendezni mindent, hogy helye legyen a gépeknek. Margitka és Erzsike néni nyugdíj előtt álltak, közölték, hogy eszük ágában sincs semmiféle géppel tanítani, pláne a szülőkkel is így tartani a kapcsolatot. Felmennek inkább napközizni. A napközit senki nem szerette, Napsugár nénit kivéve, aki amúgy technikát tanított, és délutánonként gyöngyöt fűzött, közlekedési ismereteket oktatott, vadgesztenyéből állatkertet farigcsált, meg ilyen marhaságokat csinált – ezt Maróka mondta lebiggyesztett szájjal, és nem volt hajlandó megnézni a gyerekek kiállítását.
Szerda reggel volt, csepergett az eső, mindenki nyugtalan volt, a gyerekek ok nélkül kiabáltak, még Bandi bácsi is hiába fütyült egyre hangosabban. A rendőr hozzá lépett, és kihívta az udvarra. Ott közölte vele, hogy Hallé Mária tanítónőt elütötte egy teherautó, és mielőtt bevitték a műtőbe, azt kérte, menjen el a lakására – itt kicsit gondolkozva nézte a noteszt –, szóval valami Napsugár menjen oda, de csak ő, és egy táskában össze van készítve minden holmi ilyen esetre, azt vigye be. Bandi bácsi ócska kocsija rögtön indult, Napsugár néni meg beült hátra, sötétkék köpenyét se vette le.
A csíkos táska ott volt közvetlenül az ajtó mellett. A falon egy nagy színes fotón család, rajta szépen cirkalmazott betűkkel „A jó kislány” – papa, mama, három kislány, a szélső, hosszú hajúban fel lehetett ismerni Marókát. Mellette napszítta újságlap rajzszöggel kicsit ferdén lógott a falon, hogy a mindenki által tisztelt igazgató és családja a nyári szünet első napján balesetet szenvedett, s a legkisebb lányt nagynénje vette magához.
Bandi bácsi kint türelmetlenül dudált. Napsugár néni óvatosan behúzta az ajtót. – Nem tudunk egymásról semmit – mondta a kocsiban, és gondosan maga mellé tette a táskát.
