Írtam már ebben a rovatban amerikai, brit, spanyol, olasz, dán, svéd, norvég szerzők műveiről. Most egy szlovák író misztikus thrillerét vettem kézbe, egyfelől abbéli kíváncsiságomtól sarkallva, hogy milyen is lehet a mai közép-európai krimi, másfelől meg azért, mert a szerző nevének iniciáléi, a J. K. Franz Kafka és Sándor Zoltán hőseinek nevére emlékeztettek. Jozef Karika viszonylag fiatal kora ellenére számos könyvet adott ki, történelmi és filozófiai tanulmányait követően kezdetben a mágia és a misztikum érdekelte, majd elkalandozott a fantasztikum terepére, később a bűnbandák, gengszterek világába kalauzolta olvasóit, végül ráakadt a horrorra – hazájában jelentős népszerűségnek örvend. Magyarul mindössze két könyve olvasható, mindkettőt Böszörményi Péter ültette át szlovákból.
A hasadék (semmi köze az azonos című filmhez) egyfajta történetbe ágyazott történet. A keret szerint az írót egy sikeres thrillerének megjelenését követően egy hajmeresztő történettel keresi meg egy illető. Mesél neki, és mondandóját egy elhagyatott elmegyógyintézet páncélszekrényében talált dokumentumokkal, újságcikkekkel támasztja alá – az utóbbiak ugyanolyan szószátyárak és terjengősek1, mint maga az önismétlő narráció. Az író lejegyzi az idegen meséjét, majd annak nyomán kutatásba fog, saját megjegyzéseit hozzáfűzi az idegentől hallott történethez, és ebből áll össze a regény. A keretes elbeszélés ősrégi írói fogás, igazán a Dekamerontól vált népszerűvé, amely révén a szerző távolságot teremt maga és az elbeszélt tárgya között, ugyanakkor hangsúlyozza bennfentességét is. Hatása egyszerre bizonyítékértékű és elbizonytalanító. Ennek a szerzői eljárásnak köszönhetően Jozef Karika regényének olvasói mindvégig nem tudják, hogy az előttük kibontakozó rémületes események csupán egy legenda részei, vagy egy zseniális hamisítás folyományai, vagy esetleg maga a kíméletlen valóság. Hát, ilyen csalafinta műfaj a misztikus thriller még Közép-Európában is.
Az alaptörténetet elmondó ismerősnek neve is van: Igor. Ő szerez tudomást a Tribecs-hegységben történt titokzatos eltűnésekről, és néhány társával nekivág a hegységnek és az azon burjánzó erdőségnek. Az ott tapasztalt rémületes eseményeket meséli el az írónak, aki erre az elbeszélésre keres, ha nem is tudományos, de legalább ép ésszel felfogható magyarázatot. A dokumentarista és a tudományos megközelítés képzetének keltése érdekében orvosi dokumentumokat illeszt be Igor az elbeszélésébe, az író lábjegyzeteket fűz hozzá, vagyis igyekszik ráhúzni az észszerű magyarázat burkát az elképesztően hihetetlen elbeszélésre. A rutinos krimiolvasó tudja, hogy a „talált” – Igortól hallott – történet ugyanúgy fikció, mint a belőle kerekített regény. Mese, ami jól megborzongat bennünket.
Ám mi van, ha mégis igaz, ami a regény szerint megtörtént? Ettől áll fel igazán a hátunkon a szőr. Szlovákia itt van szinte a szomszédban, ami ott megtörténhetett, az nálunk is, sőt, velünk is megtörténhet(ne).
Egyetlen könyv elolvasása után nem vonhatok le általánosításokat a közép-európai krimi jellegzetességeit illetően, ám az biztos, hogy Jozef Karika kerüli a bombasztikus kezdést, nem zúdítja azonnal olvasója nyakába a borzalmakat, hanem komótosan, kényelmesen ellötyög a téma körül, sőt, ha valami izgalmas van készülőben, szándékosan lassít, és felesleges részletekkel pepecsel. Mondhatnám, nem történik semmi eget rengető, viszont máris adagolja a feszültséget, és srófolja felfelé az olvasó kíváncsiságát, mintha amerikai horrorban lennénk, nem a szlovák valóságban. Igor elbeszélésének aprólékossága hiteltelen, illúzióromboló – senki se képes ilyen idegölő részletességgel előadni egy számára megdöbbentő esetet –, a monológ nem talált szöveg, hanem írói fantázia terméke. A másik szembetűnő jellegzetesség, hogy a történések helyéről szinte térképészeti pontosságú leírást ad – ezzel a fogással mások is gyakran élnek, ritkábban fordul elő, hogy ki se derül, hol történnek az események. Aztán itt a regény nyelvezete, vagyis Igoré – jellemzően közép-európai, azon belül szlávos. Ugyan nem minden második szava káromkodás, de nem finomkodik, ha szépen szeretném mondani: alulretorizált. Visszafogottan vulgáris. Korántsem zavaró, inkább ízes, zamatos.
Az alaptörténet szerint Igor végzett egyetemistaként egy épület bontásában vesz részt, amelyről az ott talált papírok alapján kiderül, hogy az első csehszlovák köztársaság idején, az 1930-as évek végéig elmegyógyintézetként működött. A kiürített diliházban hátrahagyták a bútorokat, itt bukkant a széfre, később a kulcsára, ám nem az ápoltak aranyékszerei rejtőztek benne, hanem valamit rászabadított a világra. Ha egyebet nem, a saját félelmeit mindenképpen szabadjára engedte.
A korábban kiürített páncélszekrényben mindössze egyetlen páciens néhány kórlapja és három régi hanglemez maradt. Az orvosi papírokból – amelyek szakmailag hitelesnek tűnnek – kiderül, hogy a beteget 1939-ben égett és vágott sebekkel szállították kórházba, onnan a megbomlott elméje miatt helyezték át a diliházba. Fizikai sérülései gyógyultak ugyan, de a pszichiátriai kezelés nem hozott eredményt. Ekkor döntött úgy az egyik elmeorvos, hogy fonográfon rögzíti a páciens auditív, vizuális és magatartási hallucinációit, ezeket tartalmazzák a korongok. (Igaz, hogy a fonográf nem fekete lemezekre rögzítette a hangot, hanem viaszhengerre, de ezt a mobiltelefonok és táblagépek világában felnőtt szerző nem tudhatja. Bár szándékosan használja a sellakból készült fekete korongok tárgyát, mert szerinte azok a modern lemezjátszókon csupán egyszer játszhatók le, utána hallgathatatlanná roncsolódnak. Ez használ a történet misztikumának.)
Igor kezdetben mindössze egy remek sztorit lát a talált anyagban, amely majd nagyot durran, ha az orvosi dokumentáció másolatát és a hangfelvételeket MP3-ban kirakja a blogjára. A hangfelvételek és a dokumentáció arra utal, hogy a páciens több pszichiátriai tünettől szenvedett. Az orvosok nem tudtak mit kezdeni vele, bizonyára ezért maradt az anyaga a széfben – aztán meg kitört a második világháború, a mentális betegek már nem voltak többé érdekesek. A páciens nem tudta elmondani, hogyan szerezte a sebeit, az volt a paranoiás rögeszméje, hogy valakik úgy figyelik az emberiséget, mint üvegfal mögül a bogarakat vagy a halakat. Olyan dolgokról beszélt, amelyek nem történhetnek meg, például halottakról, akik élnek, és úgy gondolkodott, mint akinek nem a mi világunk, hanem egy másik univerzum működik a fejében. Az ápolt – egykori cipőgyári munkás – volt az egyetlen, aki előkerült a szlovákiai „Bermuda-háromszögből” három és fél hónap távollét után.
Innen még hosszú az út a hasadékig. A felkutatott újságcikkekből kiderül, hogy a környéken tömegesek voltak az eltűnések, a történet írása idején is történik ilyesmi. És még csak a regény negyedénél tartunk. Röviddel később abba is lehetne hagyni: Igor megírja a blogját a rejtélyes eltűnésekről, érzelmileg eljut a happy endig – csakhogy a tébolyda széfjének kinyitásával távolabbra vezető lejtőre lépett, mint a blog olvasottságának növelése… A történetet mindaddig Igor monológja alkotja, amíg ki nem találja, hogy a blogjára reagáló, az ezotéria iránt elkötelezett Andrejt és a végletekig szkeptikus Davidot egy asztalhoz nem ülteti, onnantól kezdve asztali beszélgetésbe vált a monológ, de még mindig nem történik semmi. Kivéve azt, hogy Mia, Igor addig a téma iránt indifferens párja fel nem veti, hogy szervezzenek expedíciót a rejtélyes eltűnések helyszínére. Ezen a ponton a szerző néhány oldal erejéig magához ragadja a szót, majd nyomban visszaadja Igornak. A négy túrázónak akad egy maguk okozta ijedségük, amire a legszkeptikusabb társuk a következő gúnyos megjegyzést teszi: „itt hasadék van a világok között, valóságok kereszteződése, dimenziók közötti féreglyuk, hiba a multiverzumban vagy a mátrixban”. S közel jár a valósághoz.
A félnapos kaland leírását újabb szerzői megjegyzés követi, majd jön az utolsó nagy fejezet, a szerző utószava, és a szereplő földrajzi- és településnevek magyar és szlovák jegyzéke. Úgy tűnik, ez bevett szokás a szlovákoknál, más könyvekben is találkoztam már ilyen jegyzékkel.
Borzongás tekintetében én ütősebb műalkotásokon edződtem, a paranormális tevékenységek hidegen hagynak, a Blair Witch Project (Ideglelés) filmek alatt végig unatkoztam, így a Hasadék nálam nem ütötte meg a mércét. A szerző igyekszik felsrófolni az izgalmat, de az kevés, hogy egy két évszázaddal korábbi tömeggyilkosság helyszínén az expedíció tagjai attól paráznak be, hogy egyikőjük elővesz egy inzulintollat, a másik meg egy dalt hallgat a telefonján. Nagyon kevés és nyomasztóan unalmas, feszültség helyett álfeszültséget gerjeszt. Ehhez mindössze fikarcnyit járul hozzá a szerzői koncepció, hogy egyetlen, unalomban tocsogó óriásmonológként tálalja a történetet, még ott se nyit új fejezetet, ahol alkalma lenne rá.
Amelyik regénynek a főhős az elbeszélője, az nem hal meg a történet végén. Ez máris lejjebb tekeri a várható izgalmat. „Nem történt semmi” – mondja számos alkalommal Igor. És valóban, nem történt semmi. „A közönséges dolgok a legfélelmetesebbek” – véli az író. Meglehet, hogy igaza van, de ebben a regényében a közönséges dolgok csupán közönségesek maradtak. A méla unalom csak a könyv végén vált át izgalmi állapotba, kap egy lökést, ám már csak huszonvalahány oldal van hátra, és addigra már tudjuk, hogy a főhősnek nem eshet semmi baja. Neki ugyan valóban nem lesz baja… Innentől már az olvasó kíváncsisága is felcsigázódik, hogy ugyan miként végződik a történet. Az egyedüli emberi benne annak a bemutatása, hogy a rettegés hatására miként lesz az „életem párjából” egy szemvillanás alatt „hülye picsa”, a többi merő feltételezés párhuzamos valóságokról meg forgó fekete lyukakról, elcserélt identitásokról.
1 Amióta J. K. Rowling a Harry Potter-sorozatban kitalálta, hogy a figyelem lekötése érdekében minden ötödik másodpercben történnie kell valami változásnak, ez az időhúzó technika kiment a divatból. Engem is fáraszt.
