„a vers a második életed”

A Kormányeltörésben kulcsfontosságú szöveggé vált, különös jelentőséget nyert, nem csak Domonkos István életművében, hanem a korszak irodalmában és a magyar irodalomtörténetben is. És még szélesebbre tágítja a kört az a tény, hogy angol, bolgár, észt, francia, lengyel, macedón, német, orosz, román, svéd, szerb és török fordítása is született. A rögzítetlen és végső identitás nélküli, nyelvében, egzisztenciájában megrendült alany létezésverse súlyos tapasztalatot közvetít. A perspektívát kitágítva az „én”-ről a „mi”-re, nem hagy kétséget közvetlen érintettségünk felől. Idegenség-élményeivel, a tanoknak, ideológiáknak, hatalmi mozgásoknak való kitettségével, a nyelv erőteljes kimozdításával, kemény redukciós programjával, a szövegköziség, és a kulturális (ön)reflexivitás erejével be tudja vonzani az irodalom-értelmezés kulturális fordulatával megnyíló, új értelmezési lehetőségeket is.
    Igen, a Kormányeltörésben mindenekfelett, de ott kísért mögötte a teljes életmű, az egymással párbeszédben álló szövegek sora. Első kötetként a Rátka, a Symposion-könyvek 1963-as nyitánya. Benne a Natura morte Maurits Ferenc rajzával. Domonkos szerette ezt a rajzot: „Ezt a Mórinak ezerszer megköszönöm, a rajz jobb mint a vers, ez mindig úgy van a Mórival, ha az ember összekerül vele, akkor mindig veszít” – mondta viccesen komoly hangon, utolsó itthoni beszélgetésében. Ebben a kötetben jelent meg a Kontrapunkt, meg a tisztán nominális zenéjű Bartók Béla, de az 1. újvidéki elégia, „a kísértetiesen dez-illuzionista ellen-vers, anti-ének” (Bosnyák István) is, amelynek az értelmezés metamorfikus szerepet tulajdonít, és a Tolnai Ottónak ajánlott szédületes tágasságú térvers, az Anatómiai tanulmány.
    Ezután törnek fel a Tolnaival való izgalmas szellemi összetartozásban fogant MAO-POE frenetikus hatású, végérvényesen felszabadult szövegei, és a Valóban mi lesz velünk újra, és újra aktuális életérzései. Most sem tudjuk a választ, de ez a neoavantgárd érintettségű versmozdulat roppant áttörés volt a kérdés megvilágíthatatlan rétegei felé. És mintha hirtelen megszaporodtak volna az ellenállási alakzatokba rendezhető mozzanatok. Már a könyv intenzív vizualitása (a borító a szerzők kéztartási gesztusával köti le a figyelmet: mindketten tarkón átkulcsolt kézzel állnak a fotón, akárcsak egy letartóztatottsági állapotban) is mozgósító hatású, a rubinvörös árnyalatainak és a feketének a kombinációjával, a hatásos képiségű kollázsok sorával. Ennek a könyvnek az egyik nagy versét, a katonai junta által éppen elhallgattatott Míkisz Theodorákisznak ajánlott Kislányom: Görögországot 1968 januárjában jelentette meg az Új Symposion, nem mellékesen (micsoda idők!) Tolnai Ottó Guevara című versének társaságában. Ezeket a szabadverseket 1968 vibráló szellemiségének kifejeződése, lázadó, szabadságkereső logikája építi. A szerb nyelven írt Prevodi trajanja című kötetet az Áthúzott versek követte a narratív költészet újabb példáival, és a könyv zárlatában a Kormányeltörésben örök érvényű életvilágával. A Kormányeltörésben visszamutat az első kötetre, amennyiben „nyelvi negatívumokra épülő költői nyelve a Rátkában vállalt költői nyelvvel és szándékkal való ironikus leszámolásban jut el a maga végső dimenzióihoz” (Danyi Magdolna).
    A befogadástörténet fő csomópontjait a Kormányeltörésben és A kitömött madár (mindkettő megjelent szerb nyelven, Salgó Judit fordításában) értelmezése teszi ki. Ez utóbbi is az újító irodalomnak, az újrafogalmazott modernista esztétikának az elvárásai felől vált igazán láthatóvá, irodalomtörténeti jelentőségűvé. A kritikai fogadtatás mindenekelőtt az elbeszéléstechnikai újításokat értékelte, és az ellen-narratívitás elemeire irányította a figyelmet. A kitömött madár különös helyet foglal el abban a folyamatban, amely eltávolítja a regényt az éppen működő narratív és retorikai modellektől, és alapvető szempontokat szolgáltat a megújulásban lévő prózapoétika megértéséhez. Ladányi István ennek a regényvilágnak a legalapvetőbb lényegére mutat: „A regény az élet és a test visszavonhatatlan elmúlásáról, a nyomhagyás, az épp megtörténő életen kívüli, utólagos értelemadás, áthidalhatatlanul más, idegen voltáról beszél. Az írás nem egyéb ebben a felfogásban, mint a rögzített, már nem élő test.”
    A domonkosi életmű a nyitások sorozata. Nem csak versben (sőt gyermekversben), hanem prózában is. És nem csupán a regényt (a Via Itáliáról sem szabad megfeledkeznünk), hanem a novellát illetően is jól látszanak a kimozduló tájékozódás irányai: a „testi fordulat” jelei, a testírással, a testtörténettel, a testiség szintjén való jelentésszervezés példái. Az Önarckép novellával című kötet a legkorábbi szövegekig nyúl vissza, az első novella (Végállomás) 1962-ből való. A korabeli recenzens alkotói merészséget társít az általa furcsának és meghökkentőnek talált témákhoz. Nyilvánvalóan azért, mert Domonkos a novellákban is felcserélhetetlenül egyéni, és erős hatású stratégiával dolgozik, egy akkoriban még kevéssé tematizált tapasztalati mezőben.
    Ezek a novellák a periférián megélt életet a testtapasztalat felől, közelnézetre beállított látószögből mutatják. A lemeztelenített test jelentéseit is, az erotikus testekét, a vágyott és vágyódó, de vágyukat soha be nem teljesítő testekét, a testszagok jellegzetes áradásában. Táplálkozás, ürítés, szexualitás. Az Önarckép patkánnyal szereplőjének nem egyetlen nő jár az eszében, „hanem mind, úgy általában, és egyszerre, egy alakban, millió fejjel vagy fej és felsőtest nélkül, ezer és ezer ágyékkal.” Miközben a patkányok a mindenkori szociális helyzet (már a gyermekkor faluszéli, egyszobás házában is ott vannak) jeleiként vesznek részt testének a húsig, a vérig való lebontásában. A test mozgásképtelen, a narratív dinamikát a patkányoknak a testen való csoportos ténykedése szervezi. A kötet szövegeit egymás tükrében olvasva, a természettel, a sárral, a föld kesernyés ízével, a forró napfénnyel, az állati környezettel szoros egységben létező testiség szerepe erősödik fel. A testies létformában vergődő emberi figurák szinte megfosztódnak a szellemtől, és mintha „egy résen keresztül szemlélnék a világot.”
    Az Önarckép novellával bekerült a Vickó Árpád fordításában megjelent vajdasági magyar novella-antológiába, és a kötet címadója (Autoportret s novelom) lett. A szöveg a barbár világ érvényességét magyar költői személyiségek nevének behelyezésével terjeszti ki a mindenkori jelen idejére. S miközben úgy tűnik, hogy elbizonytalanítja az önéletrajz felőli olvashatóságot, ez az egyetlen mondat Reviczky Gyula, Vajda János, Ady Endre, József Attila és Nagy László nevével, hirtelen mégis egy szubjektív élményiség felé mutat, amelyben az erőszakos világok harcának ártatlan áldozatai a költészeti szépség képviselői. Mert az a létszféra, amelyben négy szó segítségével is kiválóan lehet boldogulni, óhatatlanul elveszejti a szó, a nyelv művészeit.
    A jellegzetesen vajdasági kistörténetek, a tárcák, a riportok, a kiállítás-ismertetők, az újságírói munka termékei, egy kissé kívül estek a kritikai érdeklődés fókuszán. A Redőny című kötet ezekből állt össze (Mirjana Stojanović-Maurits kollázsaival). Domonkos karakteres látás- és írásmódja itt is megmutatkozik, és műfajérzetünket olykor zavarba is hozza. Ezúttal ugyan valamelyest másként vetülnek ki sajátos szemléleti beállítottságai, de jól felismerhetők. A beszélt nyelvi vonatkozás, a vajdasági észjárási készletek ismerete nyújt formálási lehetőséget. A szociálisan érzékeny szövegek némelyikében már itt feltűnik a vendégmunkás-téma (pl. Rózsika hazajött, Édes fiam! Kedves mama). A kötetet a friss szemléletű képzőművészeti írások zárják, amelyek Leonid Šejka egyedülálló festészeti koncepciójához, a velencei biennálé Veličković-képeihez, B. Szabó György retrospektív kiállításához, Dobó Tihamér rajzaihoz, Maurits Ferenc vonalaihoz, Baráth Ferenc konstruktivista világlátásához kötődnek, és nem véletlenül döntött úgy az Ex Symposion gazdag Domonkos-számának szerkesztője annakidején, hogy néhánynak közülük új megjelenést biztosít.
    Nem zárható le ez a gondolatmenet anélkül, hogy legalább említés ne történne Domonkos István műfordítói életművéről (a többi között Miloš Crnjanski, Branko Miljković, Slavko Mihalić, Momčilo Natasijević, Srečko Kosovel magyarra fordított verseiről), amellyel a lehető legmélyebben sikerült értelmeznie a többnyelvű szociokulturális létformát, a jugoszláv szellemi erőteret. Orcsik Roland, aki Detonáció című könyvében széles elemzési gesztusokkal bontja ki a témát, arról beszél, hogy Domonkos kisebbségi magyarként ilymódon inspirálódik, léthelyzetét szerb nyelvű versekben is kifejezve, „megkérdőjelezi a magába zárkózó, védekező kisebbségi normát.”