Hetvenegy éves korában Újvidéken elhunyt Radoslav Petković neves szerb író, a Szerb Íróegyesület tagja. Az 1953-ban Belgrádban született alkotó műveit nyolc nyelvre fordították le, köztük hármat magyarra is. Megkapta a legtöbb szerb irodalmi díjat, így a Meša Selimović-, az Ivo Andrić- és a NIN-díjat is. 1993-ban épp ez utóbbival jutalmazták az év legjobb regényének választott Sudbina i komentari (Sors és körvonal) című regényét. Magyar nyelven a Sors és körvonal (2003), Az ember, aki álmában élt (2009) és A halál tökéletes emlékezete (2017) című művei olvashatóak. Az elhunyt szerb íróra Bálint Sándornak a Sudbina i komentari című, NIN-díjas regényről 1994-ben írott szövegével emlékezünk.
3. rész
Az elbeszélő a II. Fejezet elején jelzi, hogy hátralép az időben, de miután elmeséli Pavel Volkov előéletét, visszatér a jövőbe, vagyis a Szent Miklós kétárbócoshoz és annak különleges utasához. A történetben sétáló elbeszélő elmondja, hogy Pavel Volkov szerb származású. A családi legendáriumból kiderül, hogy apja, Stojan Jovanović osztrák császári katonatisztként Oroszországba került, ahol elismerték tiszti rangját és kurtanemesi származását, s egy Isten háta mögötti, mocsaras birtokot kapott, ötven muzsikkal. Megnősül, és hat gyermeke közül utolsóként megszületik Pavle nevű fia, aki – alkalmas hallgatóvá cseperedve – kénytelen-kelletlen hallgatja végig apja véget nem érő kitalált történeteit, amelyeket részegségi delíriumos állapotában mesélt el annak, aki éppen kéznél volt. Hogy a család fényét és dicsőségét orosz földesúr apósa és annak családja előtt minél magasabbra emelje, a bánáti kurtanemes apa származásfáját egészen a Nemanjićokig vezeti vissza, mígnem egy ilyen alkoholos mámorból elő nem bukkant Đorđe Branković despota neve, aki minden későbbi kitalált történet kulcsszereplője lesz. Az apa végül is belezavarodik saját kitalációiba, s a rigómezei csatában meg nem jelent Vuk Brankovićig jut el, mivel azonban ezt a történelmi személyiséget a szerb nép legnagyobb árulójaként tartják számon, aki miatt nem csupán a csata, de az ország is elveszett, egy későbbi, középkori Vuk Brankovićot talált magának, Zmaj Ognjen Vukot, s tőle származtatja családjukat. Apja „történetmondásából” egy időben, térben és személyiségekben összekeveredett családi zűrzavar kerekedett ki, amelyben Arsenije Čarnojević mellett a Brankovićok, a szerb nagy népvándorlás és az epikus hősi énekek szereplői is fölvonulnak, annak érdekében, hogy az apa, Stojan Jovanović származását megszépítsék. Sorsváltása azonban balul sül el, az iszákosság miatt eszét vesztett, őrjöngő apát végül őrültek házába záratják.
Pavleból, akit anyai nagyapja vesz pártfogásba, Pável lesz, s az orosz mellett franciául is megtaníttatja, szerbül pedig apja tisztiszolgájától tanult meg. Vezetéknevet apja meséi alapján választ magának, aki belegabalyodott a sok Vuk körüli kitalált mesébe. A Vukból Volk, vagyis Volkov lett, s nagyapja távoli rokonainak jóvoltából végül is Szentpétervárra kerül. Karrierjének fölívelését követve az író végigkíséri Pável Volkovot azon az úton, amelyen Szentpétervárról a Hét Sziget Egyesült Köztársaságának a fővárosába, a korfui Kerkyrába érkezik, ahonnan kiindulva sikeres adriai-tengeri küldetéseket teljesítve a földközi-tengeri orosz cári admiralitás részéről alkalmasnak ítéltetik egy összetett hírszerzői feladat végrehajtására. A legnyugatibb szerb diaszpóra által vezetett város, Trieszt, s a hadászatilag fontos Velence megfigyelésére szemelték ki, lévén, hogy Triesztben erős levantei, görög és szerb kereskedőkből álló közösség telepedett meg, s amelynek hátországában ugrásra készen ott állomásoznak Napóleon csapatai, hogy alkalmas pillanatban elfoglalják a fontos kikötővárost, és megerősítsék adriai-tengeri pozíciójukat.
A 32 éves Pável Volkov küldetése titkos, s ennek a titkosságnak a megőrzése érdekében kérelmezi az admirálistól, hogy ne orosz fregatt szállítsa az Észak-Adriáig, hanem egy kereskedőhajó. Ennek megfelelően egy kalózkodásra átalakított kétárbócos hajó kapitányának menlevelet és gyapotrakományt adnak, hogy Volkovot titokban rendeltetési helyére szállítsa. Volkovban a hajó és legénysége láttán kel életre egy belső lappangó megérzés, hogy valahol valami rossz irányba fordult, de nem tudta, hogy ez a fenyegető valami a bensejében rejtőzködik-e, vagy láthatatlan hálóként körülötte szövődik. (Úgy érezzük, hogy Petković Volkovja e tekintetben Störr kapitánynak, Füst Milán A feleségem története című regénye hősének a rokona.) A kikötői csapszékbe lépve – Gulliverhez hasonlóan – ugatásnak hallja az összezavarodott, kevert nyelvű beszédet, s undorában ájulás kerülgeti a bűzölgő emberek szagától. A csapostól azt a savanykás ócska bort kéri, amelyet az ott tartózkodók is fogyasztanak, mintha azonosulni kívánna ezzel az aljanéppel, akárcsak Krúdy ezredese az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című elbeszélésben. Utazásának titkosságáról is itt hull le a lepel, amikor egy látomásszerű, szerzetesnek tűnő kreatúra jó hangosan megszólítja, s megkérdi tőle, hogy ő-e az az orosz tiszt, aki holnap Triesztbe indul. Volkov nagyot káromkodik, mert az jut eszébe, hogy ilyenformán akár az orosz flottával is behajózhatott volna célállomására. A szerzetes Spiridon névre hallgat, s azt akarja, hogy Volkov könyörületből magával vigye, mivel ikonfestőként Athosz szent hegyéről éppen Triesztbe tart, hogy az ottani pravoszláv közösségnek elvigye ikonjait, és újakat is fessen a számukra, s mellesleg kolostorának könyöradományt gyűjtsön. Közli vele, hogy egy matróztól hallotta, hova készül, s azt is látta, milyen boldogtalanul ült azon a vascölöpön a kikötőben.
(Folytatjuk)
Nyitókép: A könyv magyar nyelvű kiadásának borítója / forrás: moly.hu
