A krimik, pontosabban thrillerek között – még ha a General Press Kiadó Világsikerek elnevezésű sorozatában is jelennek meg – akadnak az „egyszer olvashatók” kategóriájába sorolhatók, olyanok is, amelyeknek minél előbb szeretnénk a végére érni, ám nem az izgalom sarkall bennünket, hanem a remény, hogy hamarosan letehetjük a regényt. Aztán olyanok is akadnak a könyvespolcon, amelyek izgalmas részleteket tartalmaznak, aztán egyes epizódokat a végtelenségig elnyújtanak, teljesen feleslegesen. Mások gyakran élnek az előremutatás módszerével, ami kiszámíthatóvá teszi az események alakulását. A méltán világhírű szerzőpáros korai regénye – a Halálos kísérlet 1996-ban jelent meg, magyar fordítása pedig 2010-ben1 – mindezek egyvelege. Azt is mondhatnám, természetesen erősen túlozva, hogy még magán hordozza a krimiírás gyermekbetegségeinek nyomait.
A szerzőkről több alkalommal megjegyeztem már, hogy mind párosban, mind külön-külön elkötelezett hívei a kortárs tudományos eredményeknek. Az Égi jelek című regényükben egyenesen azt állítják, hogy a jövő vallása a tudomány lesz. Hisznek benne, de nem elvakultak, látják és láttatják, hogy a tudományos haladás lehet jó, ugyanakkor rossz irányt is vehet, sőt az eredmények felhasználása is szolgálhat pozitív, miként alantas célokat is. Arról nem is beszélve, hogy a kísérletezés emberi szándékon kívül is meglepő fordulatokat hozhat. Beláthatatlan következményekkel.
Preston és Child a most tárgyalt regényükben a génmanipulációt tette meg témájául, ami 1996-ban még szinte újdonságnak számított, hiszen a génsebészet kezdetét 1972-re teszi a tudománytörténet. A kerettörténet szerint egy számítógépes guruból lett milliárdos a sivatag közepén felépít egy ultramodern kutatóintézetet, oda gyűjti a világ legnagyobb koponyáit, hogy kidolgozzák az emberi genom olyan módosítását, amely ellenállóvá teszi a halálos influenzavírussal szemben. Tehát jó szándék vezérelte, az emberiség javát kívánta szolgálni. (Ha most bárkinek is a Microsoft-vezér Bill Gates megnyilatkozásai jutnak eszébe a koronavírus-járvány kapcsán, az csupán a véletlen műve.) Preston később írt egy tömegpusztító fegyverként felhasználható genetikai beavatkozásról, Child pedig a farkasemberré változtató vírusról.
Szerzőpárosok gyakran előfordulnak az irodalmi sikerlistákon, sőt – ebben a sorozatban írtam már háromszerzős regényről, amelynek alkotói egyetlen, a nevükkel nem azonos név alatt publikáltak. Különböződő kombinációkban fordulnak elő: nem rokonok, csupán társak, aztán apa és fiú, azonos nemű testvérpár, fivér és nővér… Viszont soha nem sikerült nyomára jutnom, hogy miként is működnek ezek a négy- vagy hatkezesek. Ki mit és mennyit tesz bele egy közös regénybe? Egyikük kitalálja a történetet, a másik dramatizálja és stilizálja? Vagy külön alkotják az elbeszélő és leíró részeket, külön a párbeszédeket? Mert ketten bizonyosan nem írhatnak egyszerre, folyamatosan egy történetet – az ötleteknek külön kell megszületniük, aztán egységes formába kovácsolódniuk. Ebbéli dilemmám annál is inkább feloldhatatlan, mert más művészeti ágakban nem igazán vannak szerzőpárosok: nem írnak közösen zenét, nem festenek együtt képeket, nem faragnak közösen szobrot – az építészek ugyan dolgoznak együtt, de az inkább munkamegosztás, mint közös alkotás. Számos önálló művet olvastam mind Prestontól, mind Childtól, de közös alkotásaikban ennek ellenére képtelen vagyok elválasztani, melyik szál kié lehet. Ezt az elválaszthatatlanságot minőségi jellemzőként tartom számon. Szerintem addig jó, amíg nem válik szét a két szerző alkotói identitása. Nem megoldásként, csupán érdekességként említem meg az egyik fiával együtt is alkotó Stephen King véleményét a közös munkáról – szerinte ha 300 majom 300 éven keresztül püfölne 300 írógépet, egyikük biztosan leírná Shakespeare összes műveit. Mert ami elbeszélhető, azt egyszer valaki úgyis elbeszéli.
A cselekményleírás nem kívánatos a krimik és a thrillerek esetében – ami azért jelent gondot a recenzensnek, mert ezeknek a műfajoknak éppen a cselekmény bonyolítása a lényege, a többi puszta körítés, de a sztori adja el a könyvet. A lényeget ugyan nem mesélhetem el, arra viszont utalhatok, hogy mire számíthat az olvasó a regényben. Lesz benne fényűző kutatóintézet, kíméletlen új-mexikói sivatag, szörnyű és szimpatikus kutatók, harc a hatalomért, pöffeszkedő kivagyiság, férfi és női főszereplők, elfogadható és undok karakterek, csatangoló menekülés a pusztaságban, sajnálatra méltó sorsú lovak, és egyéb járulékos szörnyűségek. Pendergast különleges ügynök, akiről már sok történetet olvashattunk, nem szerepel ebben a könyvben. Talán éppen emiatt sorolható az egyszer elolvasható regények közé.
Mindemellé jár egy kis túlírás, a forró kása kerülgetése, időhúzás, történetvezetési remeklés, vegyesen. Ez az a fajta thriller, amely mellett el is lehet lankadni, és nagyon lehet izgulni a hősökért. Önmagában egyértelműen élvezetes, jó olvasmány. A szerzőpáros eddigi teljes produkciójában viszont valahol középen helyezném el. Írtak már jobbat is, rosszabbat is. A kezdő thrillerolvasó ne ezzel kezdje, viszont a szerzőpáros művei kedvelőinek ajánlom.
1 Az e rovatban tárgyalt könyvek kiadásuk idejétől függetlenül jelenleg is üzleti forgalomban vannak.
