A falu utolsó háza rondább volt, mint a többi. Hámlott a vakolat, a tetőről hiányzott néhány cserép, itt-ott becsorgott az eső, de úgyis csak a telet töltötte ott. A kertben a diófa termését mindig elvitték a madarak, vagy tán a szomszédok szedték le, sose érdekelte. Távolról odalátszottak a hegyek, tavasszal már alig bírt magával, ment volna fel, aztán György-napkor az is megtörtént. Minden helynek megvan a maga szépsége, de ott fenn a nagy réten, az az igazi – gondolta az öreg, és arrébb terelte a birkákat. Nyájnak nem lehetett nevezni, volt néhány kos, anyajuh, már csak a megszokás miatt tartotta őket. Kisbirka nem ugrált körülötte, ilyenkor, november elején már felesleges is lett volna, több kár, mint haszon – dörmögte. Visszaemlékezett arra az időre, amikor még több száz jószága volt, fent töltötték tavasztól késő őszig az időt a kerítéssel körbevett réten. Nyíráskor messzi vidékről jöttek emberek, kellett a sok dolgos kéz, meg ment a nagy vetélkedés is köztük. Egy évre sem emlékszik, amikor nem ők lettek volna a leggyorsabbak, meg alaposak is, mert az is számított.
Az összegányolt munkát semmire se nézték. Most meg itt van ni, a faluban alig laknak, amikor megjön a tél, aki rendes időben még el is tengett itt, ekkor bemegy a városba, csak jobb a fűtött lakás, meg a csapból folyik a víz. Ő ugyan nem lakna ott egy vak lóért se, amikor muszájból be kellett mennie, utána napokig nem tudott aludni. Úgy fájt a feje, mintha satuba szorították volna, akkora volt a zaj. Kétszer majd’ elütötte egy olyan nagy fekete autó, amilyet még nem is látott, a rendőr meg rásípolt, oda is jött hozzá. Aztán amikor beszédbe elegyedtek, s megtudta, honnét és minek jött, csak intett, és azt mondta, vigyázzon magára.
Pénzét, ha van, ne mutogassa, kocsmába ne menjen, intézze el az ügyét, aztán iszkiri, nyomás haza. Ő meg bólogatott, és megkérdezte, hol a hivatal. Akkor írták a nevére a kis házikót meg a rét egy részét a jószágokkal együtt.
Öröksége volt, megdolgozott érte. Tízéves volt, vagy kicsivel több, amikor öregapja odaadta kisbojtárnak, attól a naptól kezdve csak a birkákkal foglalkozott. Értett is hozzájuk, mindenki tudta. Amikor valami kórság ütötte fel a fejét a birkahodályban, hát a harmadik faluból is eljöttek hozzá tanácsért – s ez még mindig megmelengette a szívét. Eltelt az élet, de nem bánta, ez a rend, aztán meg voltak benne szép események is. Egyszer a falusi bálban Irinával táncolt, de aztán a lány máshoz ment, igaz, ő bátortalan volt, nem merte megkérni. Az öreg juhász fiaként szerette. Hétszámra ballagtak egymás mellett, egy kézmozdulatból értették, mit akar a másik.
Aztán egyedül maradt. Néha kijöttek a városból, elvitték a szaporulatot, hozták, ami kellett, aztán megint hószámra csend volt. Ő gányolta össze a kis gunyhót, nem fújt át rajta a szél, fűteni is lehetett. A birkáknak meg jó helyük volt. Néhány éve kijöttek több autóval, megálltak a hegy alatt, a jegyző kísérte őket. Hoztak felvevőmasinát, egy csinos fehérszemély meg kérdezgette, hogy is élt ő itt, meg hogy történt-e errefelé valami ’56-ban. Ő meg állt kicsit meggörnyedve, maga faragta kampós botjára támaszkodva.
Azon az őszön még suttyó gyerek volt, nem ért ide október szele. November első hete is elmúlt, éjjel hallgatag férfiak jöttek, egy asszonyka a csecsemőjét bent szoptatta a házikóban. Esni kezdett az eső, fújta-kavarta a szél a leveleket. Sárban cuppogtak, ő ment elöl, amikor átértek a hegy túloldalára, a viharkabátos kezet nyújtott. Bal kézzel, mert a jobbon kötés volt, át is vérzett. Nem nagyon tudta, mit is mondjon, arról az esetről sose beszélt, abból nincs baj, ha nem megy a szó. A kis hölgy meg csak kérdezgette, hogy biztos itt is átmentek emberek, hát csak egy ugrásra van a szomszéd ország, meg meséljen már valami izgalmasat.
Ő meg hallgatott, fütyült a kutyája után, megmutatta, hogyan keríti be a jószágokat, ez nagyon tetszett mindenkinek. Bagarettát sodort.
Azt mondták, hogy majd levetítik ezt, amit itt láttak, de ő tudta, hogy valami másra számítottak, szenzációra. Sose volt bőbeszédű.
Most majd lemegy a faluba, eladja a jószágokat, a kutya is kiöregedett, nem sok van neki hátra.
Majd valahogy kitelel, tavasszal meg nem jön fel, aztán meg már soha többet.
Kiáll a kert végébe, nézi a hegyeket, hallgatja, ahogy messziről duruzsol a szél.
Nyitókép: Virágh László alkotásai
