Szerző: Dobriša Cesarić
A fehérre meszelt szobában
Két hosszú faasztal áll,
Minden napra jut nekik új vendég,
Hozzák már halottaskocsiján.
A szolgálólányt, nyomorba veszett,
Vagy a kínzott arcú, ősz mosófát,
Akinek a keze már oly merev,
Hogy soha többet nem moshat ruhát.
A kéjnőt, akinek buja kezét
Soha többé nem érinthetik,
Mert túl megannyi kéjes éber éjen
Egy teljesen békésbe érkezik.
Vagy ide érkezik az elítélt,
Kit többé nem csendőr vezet,
Vagy a puffadt vízihulla,
Aki a vízben nem talált helyet.
Vagy a szegény, kizsigerelt kóborok,
Egy életen át mezítláb kódorog
Mind, fakabáttól üldözve örökké,
Haján más szénája díszlik törekként.
Ide mind csak egyszer jönnek,
Szorongni durva deszkák között,
Az asztalon foglalnak helyet,
Mi örökké várja a vendégeket.
Űzték, sanyargatták őket, míg éltek,
Késekkel szabdalták, aki már halott,
Egész életükben reszkettek, féltek,
És még holtuk után is áldozatok.
Kint laktak a város peremén,
Ott van a piszkos szegénynegyed,
Nyugszanak a temető szélén,
Messze kerülve boltíveket.
És ahogy szinte valamennyi
Közös szobákban élte életét,
Legtöbbjük most ott lent a sírban
Közösen tölti utolsó éjjelét.
A fehérre meszelt szobában
Két hosszú faasztal áll,
Minden napra jut nekik új vendég,
Hozzák már halottaskocsiján.
Csorba Béla fordítása
