Hetvenegy éves korában Újvidéken elhunyt Radoslav Petković neves szerb író, a Szerb Íróegyesület tagja. Az 1953-ban Belgrádban született alkotó műveit nyolc nyelvre fordították le, köztük hármat magyarra is. Megkapta a legtöbb szerb irodalmi díjat, így a Meša Selimović-, az Ivo Andrić- és a NIN-díjat is. 1993-ban épp ez utóbbival jutalmazták az év legjobb regényének választott Sudbina i komentari (Sors és körvonal) című regényét. Magyar nyelven a Sors és körvonal (2003), Az ember, aki álmában élt (2009) és A halál tökéletes emlékezete (2017) című művei olvashatóak. Az elhunyt szerb íróra Bálint Sándornak a Sudbina i komentari című NIN-díjas regényéről 1994-ben írott szövegével emlékezünk.
5. rész
A Petković-regény Első és Második könyve után a Harmadik könyvben az olvasó új főhőssel, Pavle Vuković történésszel és följegyzéseivel szembesül, amelyeket az a XX. század második felében vetett papírra, s „amelyek furcsa kapcsolatban vannak történetünkkel” – vezeti be az író könyvének ezt a részét, korántsem véletlenül, mert a Második könyv vége felé az írás mibenlétéről, s a múló és a regénybeli idő összefüggéseiről olvasunk érdekfeszítő esszét. Az elbeszélő a megkövült múltról beszél, ami már elmúlt, ezért nincs, s mégis benne tévelygünk, akárcsak a jelenünkben, ami pillanatok múlva szintén kövületté dermed, s majd csak holnap, a jövőben létezik igazán, merevül változtathatatlanná. A múltat s jövőt elválasztó jelen szűk repedésén keresztül fogjuk meglátni azt, hogy ami volt, az még van, és ami lesz, az már van, s alakot öltött. Vagy a Prédikátor szavaival: „ami van, az már rég megvolt, s ami lesz, már rég megvan…”
Ugyanitt az elbeszélés szakadozott előrehaladására, sok tekintetben képtelenségére hivatkozik, s a történetmondás lebegtetését helyezi kilátásba, tekintettel arra, hogy a XX. században megváltoztak a regényírás, az elbeszélés poétikai módszerei. Az Első és Második könyvben alkalmazott regénytechnika a XVIII. és XIX. századi történetmondásra jellemzően fejezetekre tagoltak, amelyek elején tartalmi összefoglalók, idézetek, allúziók keltik fel az olvasó érdeklődését. A Második könyv végén, előreutalva a Harmadik könyv eseményeire, jelzi: egy történet a legritkább esetben játszódik le egyetlen időszakaszban, legtöbbször hosszabb időtartamra terjed ki, s nem egyszer akár évekről, évszázadokról beszélhetünk. Számos esetben hosszabb ideig szünetel, nyugvóponton vesztegel, mintha befagyasztották volna, közli olvasójával az elbeszélő. Ezt az állapotot oldja föl a Harmadik könyv, amely Pavle Vuković belgrádi egyetemi tanár, történész naplójegyzeteit tartalmazza, s töredezett énelbeszélésként szerepel a Petković-regényben. Bejegyzéseket olvashatunk a testvérháborúról és a rengeteg értelmetlennek tűnő leszámolásról. „Tudom, milyen sok golyóra volt szükség, hogy mindenkit betereljünk Jugoszláviába és a jugoszlávságba” – jegyzi meg a jegyzetíró. A naplójegyzetek ugyanakkor említést tesznek a németek kitelepítéséről és legyilkolásáról, a Tájékoztató Iroda, az Udba, az Ozna tevékenységéről, az elszigeteltségről és bezártságról, s maguknak a hazai forradalmároknak a bebörtönzéséről és a magánéletek szétzilálásáról.
A Harmadik könyv főszereplőjének személyes kinyilatkoztatása 1948-cal kezdődik, s arról számol be, hogy Dubrovnikban, egy történészek és irodalmárok részvételével megtartott nemzetközi szemináriumon miként ismerkedett meg Kovács Mártával, a szép és művelt budapesti nővel, aki mindenről: életről, forradalomról, történelemről többet tudott nála, s akibe még aznap beleszeretett, és aki miatt olyan érzés kavargott benne, hogy egész addigi élete ostoba tévedések sorozata. Az Első és Második könyv főhősének, Pavle Volkovnak az esetében a rá váró jövővel kapcsolatban merült föl a hiábavalóság és értelmetlenség érzése, Pavle Vuković viszont a múltjával, az októberi és a kommunista forradalommal, az Európa keleti felében és Jugoszláviában lejátszódott politikai változásokkal kapcsolatban jut a Volkovéhoz hasonló következtetésre, vagyis a beteljesületlen szerelem élményének a metaforikus kisugárzása révén, az elvétett saját sorsnak a fölismeréséhez, s a lét értelmének a megkérdőjelezéséhez, vagy ha úgy tetszik, a Prédikátor szavaival: a „minden hiábavaló” érzésének a lélekrontó mélységeihez, amit a Mártával folytatott beszélgetés egy kiragadott töredéke is híven tükröz: „– Egyszer mindenből történelem lesz – mondtam. – Nem igaz. Csupán egy s más válik történelemmé. Minden más múlttá zsugorodik: az árnyék árnyékává, a feledés okán pedig végül semmivé foszlik” – válaszolta Márta.
A Petković-regény Harmadik könyve, az előző kettőben már jelzett szerb népvándorlásnak a tematikáját is folytatva, a tudós történész főhős, Pavle Vuković jegyzeteiben nyer teljes kifejletet. A történész doktori értekezésének témája a legnyugatibb szerb diaszpóra, a trieszti a témája, s a hozzá fűződő kutatások keretében Đorđe Brankovićról is hozzáértően és bővebben beszél. Kovács Márta arról tájékoztatja, hogy Budapesten Čarnojević pátriárka utolsó, elmagyarosodott leszármazottjának, gróf Charnoevicznek a birtokában van a szobafogságban tartott szerb despota egykori személyes titkárának, Johann Rennernek a naplója, s amennyiben érdekli, megszervezi kettejük találkozóját. Pavle Vuković végül 1956. október 21-én útra kel, s megérkezik a forrongó magyar fővárosba. Mártától és Charnoevicztől értesül az eseményekről, s maga is elszenvedő tanúja lesz az összecsapásoknak. A Budapestet elárasztó szovjet tankok és a kézifegyverekkel harcoló ellenálló forradalmárok kereszttüzébe kerül, ahonnan menekülőben átlendül egy kerítésen, ahol a Pavel Volkov álmában látott különleges növényzetű, édeni illatú, kristálytiszta tavú paradicsomi kertben találja magát. Ő is odaér a kert közepén levő, homok borította páratlan tisztásra, s nyomokat lát a fövenyen, amelyek a tisztás közepén heverő sziklákig, s azon túlra, ki tudja hova, merre vezetnek. Megtorpan, nincs bátorsága, hogy rálépjen a fodrozott homokra, s elinduljon az ismeretlenbe. S itt megszakadnak a belgrádi történész följegyzései. A továbbiakban lánya rövid bejegyzéséből tudjuk meg, hogy Pavle Vuković fejlövéssel két hónapig egy budapesti kórházban feküdt, s amikor hazavitték, két évbe telt, mire teljesen visszanyerte régi munkaképességét. Amnéziáját emlékiratainak a lejegyzésével gyógyította, felesége halála után azonban, amikor a krušedoli kolostorba vonult, ezek egy részét megsemmisítette. Élete végéig, Spiridon néven ebben a kolostorban szerzeteskedett.
(Folytatjuk)
