Még a koronavírus-járvány előtt, a magyarországi Petőfi Program keretében, a szenttamási Bezzeg Gyula fiatal ösztöndíjas a Bosznia-Hercegovinában élő magyarokkal foglalkozott. Tőle a következő levelet kaptam válaszként arra a kérdésemre, hogy mit tapasztalt munkája során:
„Banja Lukában egy nagyon befogadó közösségre találtam. Szarajevóból hetente utaztam fel, és két napot tartózkodtam ott, hogy megtarthassam a magyarórákat. Ezenfelül hétvégenként is ott voltam, amikor egyéb rendezvényeket szervezett a Magyar Szó Egyesület, amelyeken nemcsak az óráimat látogató »diákok« vettek részt, hanem hozzátartozóik, gyerekeik is. Ezek az ünnepségek mindig tömegesek voltak, legyen szó karácsonyi ünnepekről, az ’56-os forradalomról való megemlékezésről vagy akár egy hétköznapi tematikus, közösségépítő találkozásról. Milivojević Irén, az egyesület elnöke mindig lelkesen és fáradtságot nem ismerve szervezte ezeket programokat. Felemelő volt látni, ahogy a Banja Luka-i gyerekek érdeklődéssel csatlakoztak minden aktivitáshoz, legyen szó kézműveskedésről, népi gyerekjátékokról vagy mondókákról. A gyerekek nem tudtak magyarul, ők már harmadik, negyedik generációs »magyarok«, a szüleik sem tudtak már igazán. Pont ezért volt nagy öröm, amikor elhangzott egy-egy könnyebb mondóka magyarul.”
Szabó Nóra ugyan Maradékon ténykedett a Petőfi Program jóvoltából, de időnként eljárt Banja Lukára és Szarajevóba is.
„Nekem a kézműves-foglalkozásokon volt alkalmam érzékelni, mennyire tudnak a gyerekek anyanyelvükön. Valamennyi gyerkőcnél inkább lelkesedést éreztem, mint tényleges magyartudást.”
Banja Lukán, a Magyar Szó Egyesület, pontosabban a nemzeti kisebbségek közös székháza előtt várakozunk Milivojević Irénnel, ahol két szülővel beszélte meg a találkozót. Persze, gyerekeikkel együtt fognak érkezni. Miközben várunk, elmondja, hogy ne számítsak csodára.
– Az itt élő idősebb emberek még tudtak magyarul, ápolták is anyanyelvüket, de gyerekeik már kevésbé, unokáik pedig már nemigen tudtak kitől tanulni, sokan a nagymamák, nagytaták közül meghaltak, egyre ritkultak a kapcsolatok az otthoni rokonokkal is, egyre ritkábban találkoztak, úgyhogy lassan kikopott a magyar nyelv a boszniai magyarokból. Legtöbben a Vajdaságból érkeztünk, sok-sok évvel ezelőtt. Ide házasodtunk, itt kaptunk munkát. Valamennyien vegyes házasságot kötöttünk, az iskolákban nem volt és most sincs anyanyelvápolás, egymásról sokszor nem is tudtunk, ha tudtunk is, ritkán találkoztunk. Egyesületünk sem volt mindig, 2003-ban alapítottuk a Magyar Szót. Szarajevóban a HUM Magyar Polgárok Egyesülete még a múlt század kilencvenes éveiben alakult, de nem művelődés, anyanyelvápolás céljából, hanem abból az igényből, hogy a háborús években segítsenek egymáson az ott élő honfitársaink. A háború után művelődési egyesületként működtek tovább a mai napig. Szoros kapcsolatunk van velük, de elmondhatom, hogy ami a magyar nyelvtudást illeti a gyerekek körében, ott sem jobb a helyzet, mint nálunk, Banja Lukán.
Közben megérkeznek beszélgetőtársaim. Otašević Ágnest és két gyermekét, a kilenc és fél éves Kseniját és a hét és fél éves Nikolát, valamint Svetlana Ticát mutatja be Irén.
– Lányom, Emilija sajnos nem tudott eljönni – kér elnézést Svetlana –, osztálykirándulásra készül. Tizenöt éves, most fejezte be az általános iskolát. Azt elmondhatom, hogy Ilokról érkeztem ide még 2000-ben. Akkor még nem született meg a lányom, Emilija. A szüleim Satrincán éltek, én Vrdnikről költöztem Banja Lukára. Már a szüleim sem járhattak magyar iskolába, én tőlük és az utcán, a magyar gyerekektől tanultam meg anyanyelvem. Magam is nehezen beszélem, meg gátlásom is van, nemigen merek megszólalni magyarul, a lányom pedig nem is tud. Szégyenlem, hogy kiskorától nem tanítottam meg legalább az alapvető dolgokra. Időnként megkérdezi, hogy magyarul egyik-másik tárgyat hogyan nevezik, a napokban pedig arra kért, mondjak neki néhány káromkodást magyarul. Hát, nemigen jutott eszembe egy-két, úgymond, szokványos káromkodáson kívül semmi, pedig tudom, hogy a magyar nyelv bővelkedik ebben.
Irén elmondja, hogy Svetlana és Emilija is nagyon aktívak az egyesületben, különösen a magyar népszokások érdeklik őket, sőt Svetlana az Új Dobos havi újságban, amelyet ez a közösség ad ki, a nyolcvanas évek magyar lakodalmairól írt egy cikket, amelyeken ő maga is még gyerekként részt vett.
Az elnök asszony azt mondta, hogy ne számítsak csodára a beszélgetőtársak részéről a magyar nyelvhasználattal kapcsolatban, az állam mégis majdnem leesett, amikor Otašević (Lackó) Ágnes megszólalt, tökéletes, választékos magyarsággal. Odahaza, tiszta magyar közösségben sem hallok sokszor ilyen szép beszédet.
Hat évvel ezelőtt költözött a boszniai Szerb Köztársaság fővárosába. Zentáról.
– 2016-ban jöttem Banja Lukára, a zeneakadémiára. A férjem belgrádi, ő is az akadémián tanult, itt ismerkedtünk meg. Befejeztük tanulmányainkat, és itt maradtunk, ő az akadémián tanít, én pedig a zenei középiskolában. Mindketten hegedűt. A gyerekek már itt születtek. Gyakran jártunk Zentára. Ksenija otthon a nagymamától is tanult magyarul, de az utcán is. A gyerekek hozzá magyarul szóltak, ő szerbül beszélt, de megértették egymást. Láttam, hogy nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy a lányom is megszólaljon magyarul, de sohasem maradtunk addig, hogy ez meg is történjen. Amíg élt anyám, és amíg nem született meg Nikola, napi szinten használtuk anyanyelvünket. Naponta beszélgettünk anyámmal és otthon is egymással magyarul. Miután elhunyt édesanyám, és megszületett Nikola, azóta csak szerbül szólunk egymáshoz. Pedig Ksenija sokszor kéri, hogy magyarul is beszéljek hozzá, de ritkán teszem. Tudja, folytonos a rohanás, egész nap nincs együtt a család, esténként pedig, hogy mindannyian megértsük egymást, szerbül beszélgetünk.
Ksenijáról el kell mondani, hogy ő is hegedül. Zeneiskolába is jár, és tavaly, de még inkább az idén, kimagasló eredményeket ért el. Korosztályában köztársasági szinten volt első, a belgrádi Mini Paganini versenyen is remekelt, a bijeljinai nemzetközi versenyen is első lett, és az iskolai versenyen is megszerezte a legtöbb pontot. Ágnes büszkén közli azt is, hogy a kislányát meghívták Belgrádba, a Kolaracra, hogy május 28-án vendégként szerepeljen Stefan Milenković hegedűművész fellépésén.
Megkérdezem tőle, szereti-e az iskolát. Szerbül válaszol.
– Igen, szeretem. Huszonnégyen voltunk az osztályban, most huszonketten vagyunk. Szerbül beszélgetünk egymással, de nem is tudnék másképpen. Nem hiszem, hogy tudják, hogy anyukám magyar.
– Mondjál néhány magyar szót.
Hallgat. Gondolkodik. Ágnes biztatja, majd én segítek neki.
– Hogyan mondják magyarul azt, hogy majka?
– Anya.
– És azt, hogy brat?
– Ne znam.
– Azt, hogy otac?
– Apa.
Szépen, tisztán ejti ki az anya és az apa szavakat, úgy, ahogy azt magyarul kell.
Nikolához fordulok. Ő első osztályba jár. Gyorsan elmondja, hogy ők huszonnégyen vannak, meg hogy zongorázni tanul. Anyja hozzáteszi, hogy a fiú is tehetséges.
– Kako se kaže klavir na mađarskom?
– Ne znam – hajtja le fejét.
– Őt nem érdekli a magyartanulás. Próbálkoztam vele, de azt válaszolta, hogy az neki unalmas. Talán, ha nagyobb lesz – mondja Ágnes.
Talán.
Addig is, ez a kis közösség, amely időnként a Banja Luka-i kisebbségek székházában találkozik, megpróbálja – ha másképpen nem is – legalább a magyar népszokások által megőrizni azt a kis lángot, ami még pislákol bennük, Milivojević Irén lelkes munkájának köszönhetően.
– Annyit még hozzáfűznék – mondja az elnök asszony –, hogy óriási segítség volna, ha ismét kapnánk egy ösztöndíjast a Petőfi Program keretében. Mert a koronajárvány miatt minden leállt, még a vajdasági egyesületekkel is elhalványultak a kapcsolatok, valahogy elkényelmesedtek az emberek. Pedig nagy szükség lenne rájuk, a közös találkozókra, a barátkozásra, beszélgetésre. Nem szeretném, ha úgy járnánk, mint a többi nemzeti kisebbség Boszniában, akik már egy szót sem tudnak kiejteni anyanyelvükön. Szerintem számunkra még van remény a fennmaradásra.
