Egyetlen sportolóról sem kering annyi legenda Szabadkán, mint a Ladóczki testvérekről. Kivételes tisztelet övezi őket nemcsak sportteljesítményük miatt, hanem mindazért, amit pedagógusként és sportmunkásként tettek.
Ladóczki János néhány évvel ezelőtt elhunyt, ikertestvére, Gábor május 27-én töltötte be nyolcvanadik életévét. Vele beszélgettünk a múltról és a jelenről.
A két Ladóczki fiú tizenöt évesen eldöntötte, beiratkozik a tiszti iskolába. Marosvásárhelyre kerültek. Már itthon, Palicson ismertek voltak: úsztak és jégkorongoztak. A tiszti iskolában is hamar felfigyeltek rájuk. Ám a háborús években az iskolát előbb Vasvárra, majd Németországba menekítették. Dániában mindössze 16 évesen angol fogságba estek. Hazatértek, de ettől kezdve évekig végigkísérte sorsukat a rossz káderjelentés, amit kiállítottak róluk, a magyar katonai iskolában eltöltött egy év miatt.
– Hazajöttünk és beiratkoztunk a technikai középiskolába, de 1946-ban az ifjúsági szervezet, azzal a szándékkal, hogy megtisztítja sorait, felülvizsgálta a névsort. Ekkor kidobtak bennünket az iskolából. A rólunk szóló jelentésben ugyanis azt írták, hogy a háború idején fasiszták voltunk, ezt követően pedig passzívan, sőt ellenségesen viselkedtünk a környezetünkkel szemben, meg hogy nem tudtunk beilleszkedni a környezetünkbe. A sportról is letiltottak bennünket. Apánk pedagógus volt. Miután ő is hazajött az orosz fogságból, ott álltunk a semmi közepén. Ő nem kapott munkát, minket meg kicsaptak az iskolából. Elmentünk hát az erdőbe fát vágni, valamiből csak meg kellett élni. Később, amikor számolták fel a méhtelepeket, a kaptárakat szállítottuk, de elmentünk aratni, permetezni is, ahol pénzt lehetett keresni , mindenhol ott voltunk – mesélte Gábor.
1946-ban egy montenegrói tanfelügyelő érkezett Szabadkára, és amikor meghallotta, hogy Gábor édesapja tanító, nem törődött a múlttal, munkát adott neki. Ugyanekkor esti iskola indult a katonáknak. A Ladóczki fiúk is beiratkoztak és egy év alatt két évet elvégeztek a gimnáziumból, majd 1949-ben le is érettségiztek. Dr. Sturc Béla volt a gimnázium igazgatója. A Ladóczki testvéreket nem lett volna szabad felvennie a gimnáziumba, de ő azt mondta, őt erről hivatalosan nem értesítették, s mit sem törődve a rossz káderjelentéssel esélyt adott nekik. A sportéletbe is visszatértek, az érettségi után pedig beiratkoztak Belgrádban a Testnevelési Karra.
– Azt láttuk, hogy mindenki kap ösztöndíjat, csak mi nem. Egyszer behívatott bennünket az ifjúsági szervezet elnöke, és megkérdezte tőlünk: Ugye, kik vagytok ti? Mi állandóan figyelünk titeket, látjuk, hogy tanultok, jól sportoltok, de mit fogtok csinálni, ha kidobunk benneteket innen? – kérdezte s kezünkbe nyomta a Szabadkáról utánunk küldött jelentést. Vojislav Gajićnak hívták ezt a fiatalembert. Nem tudtunk erre mit válaszolni, csak néztünk némám, ekkor megfogta a papírunkat és ezt mondta: Menjenek a ... – és széttépte, mi meg maradtunk az egyetemen. A Spartacus hokisai voltunk, Belgrádban is hamar kiderült, hogy jól jégkorongozunk, és hívtak bennünket a Partizanba. Kezdett jó pénz lenni a sportból, hát átigazoltunk. 1951-ben megnyertük az országos bajnokságot, kellett menni az Európa-bajnokságra, de mi nem kaptunk útlevelet a múltunk miatt. Szabadkáról átjelentkeztünk Belgrádba, és ott már minden simán ment – emlékezett vissza a nyolcvanéves sportmunkás.
Diplomázás után 1954-ben Gábort kinevezték tanárnak a szabadkai magyar gimnáziumba. Itt tanított 11 évet, majd ugyanennyit a Tanítóképzőben, a Műszaki Középiskolában, végül 17 évig, nyugdíjazásáig a Műszaki Főiskola tanára volt. Persze mindeközben a vízilabda, az úszás és a jégkorong is mindennapjainak része volt. Tanárként, illetve edzőként Gábor sorra halmozta a sikereket. A vízilabdában nemzetközi játékvezetői rangot kapott. 1969 és 1978 között játékvezetőként bejárta a fél világot.
1964-ben megkapta az ország legjobb pedagógusainak járó Májusi Díjat. 1984-ben a szarajevói téli olimpia évében a Jugoszláv Jégkorongszövetség bírói testületének elnökévé választották meg. Nyolc évig volt ezen a tisztségen. Az ő nevéhez fűződik a szarajevói téli olimpiai játékok zsűrizésének, illetve bíráskodásának megszervezése. 1991-ben Spartak-díjjal tüntették ki, 1998-ban pedig Szabadka város díszpolgárává avatták.
Amikor ez a születésnapi interjú készült, Ladóczkiék szabadkai otthonának teraszán ültünk. Az erkély előtt a cseresznyefák tele pirosló cseresznyével. Gábor örömmel mesélte, hogy ezek az ő fái, ő vette, ültette őket és ő gondozza a kertet is, benne a hortenziákat. De ne higgyük, hogy az élsportolóból békés nyugdíjas lett. Nem, most is kijár a szabadkai uszodába, hetente háromszor úszik, és versenyzik, s ezeken a korosztályos versenyeken rendre dobogós helyen végez.
Mindenhová elkíséri felesége, Ibolya, aki az elmúlt fél évszázadban a legnagyobb támogatója volt. Hol is máshol ismerkedhettek volna meg – ötven évvel ezelőtt –, mint az uszodában. Házasságuk 49. évében tartanak. Amikor Gábortól azt kérdeztem, nyolcvanadik születésnapját megünnepelték-e, azt válaszolta, a családi ünnepség már megvolt, de az is a fülébe jutott, hogy az egykori vízipólósok szerveznek egy meglepetésbulit. Ám amire ő leginkább készül, az a házasságuk 50. évfordulója. Akkor akar igazán ünnepelni.
– Nagyon jó házasság a miénk – mondta elégedetten, és cinkosan felségére pillantott. Ebben a tekintetben benne volt az elmúlt öt évtized minden izgalma, öröme és kudarca. Élettapasztalat és bölcsesség kell ahhoz, hogy az ember így tudjon nézni élete párjára.
