Jelena Janković, akit az angol lapok JJ-nek egy pillanatra „felfüggesztette”, elnapolta élete célját, hogy No. 1 legyen a földtekén. Érdekes volt a kommentárja az Ivanovićtól elszenvedett veresége után: – Nincs más, mint hogy öngyilkos legyek, vagy leigyam magam... persze csak vicceltem... Tőle sok mindent megszoktunk, mert bár meglehetősen rokonszenves, nagyon sokszor „elszólja magát”.
Például pár nappal ezelőtt azzal jött, hogy csak 13 éves volt, amikor először csókot kapott (vagy adott). Azt viszont eltitkolta, mikor pisilt be utoljára! De, ami késik, nem múlik!
Magyarkanizsán járva nyereményjátékunk ürügyén szó esett a labdarúgó-Eb-ről is. Tőke kollégám a mellemnek szegezte a kérdést, hogy kik az esélyesek és hogy „egyáltalán az Eb-ről...” Szerintem ennek a versenynek a mi szemszögünkből a legnagyobb értéke, hogy aligha fogunk bosszankodni, hisz se az „egyik”, se a „másik” csapatunk nincs ott! Talán nem kell részleteznem... Azt is kimondtam meglehetősen nagy mellénnyel, hogy sem Franciaország, sem Olaszország nem lesz sehol. Lesz mit nyelnem, ha minden az ún. papírforma szerint történik. Aztán „továbbjuttattam” a csoportok versenyén és már párosítottam is őket az elfogadott rendszer szerint, íme a negyeddöntő meccsei:
Csehország–Horvátország, Lengyelország–Svájc, Hollandia–Románia és Svédország–Oroszország! Hogy miért van ennyi keleti ország? Talán erre a legjobb választ Nole Đoković adta a minap, amikor megkérdezték, honnan van ennyi keleti teniszező a csúcson. Azt válaszolta, hogy üres hassal sokkal könnyebb játszani! Azért figyelmeztetek mindenkit, hogy ha a fenti négy meccsre fogadnak, ne tegyék meg tétnek a házukat! Mert én sem teszem, ez inkább az, amit szeretnék.
Divac is szerette volna megkaparintani a Novostit, majd a Knjaz Milošt és legutóbb a Si&Si-t! Nagyon rossz tanácsadói lehetnek, ha annak ellenére, hogy pénze van, egyik sem sikerült neki. Vagy egyszerűen csőbe húzták volna? Valahogy nem akarom elhinni, hogy ennyire naiv, megtörténhet az emberrel, hogy egyszer melléfog, mondjuk kétszer is, de háromszor?! Az már egy kicsit sok. És azt sem hiszem, hogy tudatosan tette mindazt, ami a szóban forgó vállalatok megkaparintásában történt. Hisz annyi jótékonysági vállalkozása volt és van, hogy ezt a két dolgot, a kétféle emberi hozzáállást sehogy sem tudom „kibékíteni”. Az, ahogy ezt a hatalmas termetű egykori szuperkosarast kihasználják itt is, ott is, majd mindenre, a medvetáncoltatásra emlékeztet. Csodálom, hogy csinálja, vagy pénz volna a táncban? De hát nem hinném, hogy kellene neki! Sajnos az is lehet, hogy én mindent görbe tükörben látok...
A decibeles káromkodók
Lakóházunkkal szemben van egy kocsma. Ma már megszoktam a „normális” hangoskodást, ami az első hónapokban dührohamokat keltett bennem. Szóval sok mindent meg lehet szokni, még több mindent sosem lehet. S talán ami a legfontosabb, sosem szabad megszokni. Tehát valamit kell, kellene tenni, hogy meg ne honosodjanak, el ne szaporodjanak, hisz már is burjánzanak eléggé. A városháza előtti színpadon napokon keresztül ment az őrjöngés, amit a „művészek” rapnek neveznek. Menekültem nyomban, amilyen messze lehetett, de útközben az ember megért egyet s mást. Talán jobb volna, ha nem, mert dől belőlük a szemét, a trágárság.
A decibeles erőszak rajtunk, átlagebereken, ki van próbálva naponta. Vagy valamelyik politikus őrjöng a tv-ben, de azt legalább le lehet halkítani, vagy egészen elhallgattatni egy gombnyomással. Az esküvőket, keresztelőket kísérő fúvószenekarokat meg az esztelenül tülkölő autókat már kevésbé. A hajnalban hazatartó ittasokkal meg jobb, ha az ember nem keveredik „párbeszédbe”.
Ezeknél talán csak a motorkerékpárosok a rosszabbak. Ők csakis azért adják a gázt, hogy mindenki tudja, ők itt mentek el.
Hogy mindezt a rendőrség a legnagyobb nyugalommal nézi, az már ugye nem is újság senki számára.
Van azonban egy kicsit kevésbé elviselhetetlen decibeles viselkedés is, melyet egykor Szeles Mónika (habár ő már nem egészen így írja a nevét) kezdett „népszerűsíteni”, olyannyira sikeresen, hogy még Navratilova is támadta. Ma az egykori kis újvidéki lány senkinek nem menne az idegeire, mert százan verik a hang erejében és a „dallamokkal”. Sarapova a világbajnok, mert állítólag elérte egy alkalommal, amikor mérték sikítását, a 101 decibelt, közben a 80 a megengedett maximum a városokban! Aztán jönnek a Gyementyievák, a csalók, akik azért sikítanak jó előre és hosszan, hogy az ellenfél ne hallja az ütő és a labda találkozási pillanatát. A „hangszerelők” között a legextravagánsabb a francia Monfils, ő azt sugározza az éterbe, hogy múúúúú! Lehet, hogy irritálja a drága jegyek fizetőit, de nem háborítják annyira fel, mint azok, akik nemcsak ordítanak és visítanak, hanem a legmocskosabban káromkodnak. Közéjük tartozik sajnos Đoković, meg a női verseny nagy meglepése, Szafina is. Mindkettő a saját nyelvén mondta azt, amit gondolt – emlegetve valaki anyját, meg egyebet. A legtöbbjük azonban a nemzetközi „F... you”-t használja, hogy mindenki megértse!
Sokan hajlandók ezt azzal magyarázni és „megérteni”, hogy ezáltal szabadulnak meg... mit tudom én, mitől... Azt azonban tudom, hogy Federer, de az a bájos és jól nevelt Ivanović ezt sosem teszi. Ezért szurkolok nekik.
