Különleges hangulatú, világsztárok sorát felvonultató gálameccsel tisztelegtek a hétvégén Veszprémben a legnagyobb sportsikereit a klub színeiben, illetve a magyar válogatott színeiben elérő kubai születésű kézilabdaklasszis, Pérez Carlos előtt, aki KEK-győztesként, BL-döntősként és sokszoros magyar bajnokként búcsúzott a veszprémi kézilabdaklubtól.
Pérez Carlos búcsúmérkőzésén a házigazda MKB Veszprém férfikézilabda-csapata 42-38-ra nyert a világválogatott ellen. A 2x25 perces meccs szüneteiben a 41 éves Pérez korábbi emlékezetes veszprémi pillanatai voltak láthatók a nagy kivetítőn. A mérkőzés lefújása után a játékostársak, Nagy László és Gulyás Péter óriási tapsvihar közepette a vállukon vitték körbe az arénában, majd a klub visszavonultatta az átlövő 10-es számú mezét.
Carlos Reinaldo Pérez Enrique, ismertebb nevén Carlos Pérez, vagyis honosítása óta Pérez Carlos 1971. augusztus 26-án született Havannában. Karrierjét szülőhazájában, a Ciudad Havanna együttesében kezdte, majd 1997-ben egy magyar–kubai sportmegállapodás keretében a karibi válogatott tagjaként érkezett Magyarországra. Az eredeti terv az volt, hogy a kézilabdázók a magyar klubokban igyekeznek majd elsajátítani az európai stílust, ezzel járulva hozzá a kubai kézilabdázás fejlődéséhez. Az akkor Fotex néven játszó veszprémiek Urios Fonseca és Raul Hary Alayo mellett Carlos Reinaldo Pérezt is szerződtették, de a kubai válogatott tagjai közül szinte mindenki talált magának csapatot. A szurkolók így ismerkedhettek meg többek között Vladimir Hernandez, Julio Fiss és Ivo Díaz kivételes képességeivel is.
Carlos Pérez – akit a szurkolók nagyon hamar megszerettek és a Charlie becenévvel illettek – fokozatosan vált a veszprémi kézilabdázás ikonjává. „Amikor megérkeztünk Magyarországra, kérdezték a nevem. Mondtam, úgy hívnak, hogy Carlos Reinaldo Pérez Enrique. A Carlos nem volt elég hangzatos, a Pereznek pedig én nem örültem annyira, ezért azt mondtam, hogy Kubában Reinaldónak hívnak. Valahogy mégis a Perez név maradt meg, később lettem »Csoki«, majd »Charlie«, ami azért tetszik, mert angolul is megértik” – magyarázta egy korábbi, vele készült interjúban.
Néhány évvel később a magyar állampolgárságot is megkapta, így bemutatkozhatott a magyar nemzeti csapatban is, amelyben a kubai különítmény tagjai közül rajta kívül csak Díaz és a tragikusan elhunyt kapus, Vladimir Hernandez szerepelhetett, de csak Pérez Carlos vált oszlopos tagjává, két olimpiai negyedik helyezést is szerezve annak színeiben. A londoni olimpián is tagja volt a dobogóról éppen csak lecsúszó magyar válogatottnak, ám a torna elején szerzett sérülése miatt nem tudott végig a csapat rendelkezésére állni. Odaadó, a végletekig küzdő sportolói magatartása és kiváló teljesítménye miatt sokan és sokszor mondták róla, hogy „magyarabb a magyarnál is”. „Amikor először voltam magyar válogatott, nem éreztem semmi különöset a himnuszt hallgatva. Később, ahogy egyre többször léptem pályára a nemzeti csapatban, kezdtem egyre inkább úgy gondolni, hogy nekem is szól. Félreértés ne essék, nem hiszem, hogy magyar, vagy félig magyar, félig kubai lennék. Én kubai vagyok, de kis túlzással életem felét itt éltem le Magyarországon, és ha bármivel segítségére lehetek, akkor azt szívesen megteszem” – fejtette ki egyik korábbi nyilatkozatában.
Pérez Carlos saját bevallása szerint nagyon jól érezte magát Veszprémben. Arra a kérdésre, hogy amikor német és spanyol klubok ostromolták az aláírásáért jóval nagyobb jövedelemért, miért nem ment el, egy interjúban azt válaszolta azért, mert számára nem minden a pénz, majd hozzátette, Veszprém befogadta, csodálatos barátokat szerezett ott, ráadásul a csapatnak – ahogyan fogalmazott – Európában egyedülálló, fantasztikus szurkolótábora van, amely rengetegszer belehajszolta őket a győzelembe. Nemrég azonban mégis úgy érezte, elfáradt, és nem tudja tovább vállalni azt a terhelést, amit egy olyan csapat játékosaként, amely a világ legszűkebb élvonalába tartozik, vállalni kell, és aktív sportolói pályafutásának levezetéseként a katari Al-Shamal csapatába szerződött.
Carlos Pérez tizenhat évet kézilabdázott Veszprémben. Ez alatt az időszak alatt négyszer választották meg az év legjobb magyar kézilabdázójának, 2012-ben pedig megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet is. Veszprémben a búcsúmérkőzése előtt a város Pro Urbe díjával tüntették ki, és róla nevezték el a csarnok előtt található sétányt is, hiszen kétségtelen, szerénységének, emberségének és kiváló sportolói kvalitásainak köszönhetően az elmúlt tizenhat év során a klub egyik legnagyobb ikonjává vált.
