Beszélgetés Táborosi Margaréta színész-rendezővel
Az Újvidéki Színház színésznője, a Tanyaszínház idei előadásnak rendezőnője, Táborosi Margaréta jelenleg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem en fizikai színházi rendező-koreográfus szakának másodéves hallgatója, akinek életében mindig is fontos szerepet játszott a mozgás, így nem meglepő, hogy már gyermekként sokféle sportot kipróbált, kezdve az asztalitenisztől egészen az atlétikáig. Táncolni például igen érdekes apropóból kiindulva kezdett el: először az öccsét íratták be, aki már az első próba után meggondolta magát, így rövidesen már ő ment helyette a próbákra...
(Fotó: Gergely József)
Bár hét évig táncolt, majd rövid ideig néptáncolt is, azt mondja, a táncban sosem tudott igazán kibontakozni, mert nagyon szégyenlős volt, nem tudta úgy vállalni sem a testét, sem önmagát, hogy azzal bármit igazán hitelesen ki tudjon fejezni. A színészettel harmadikos középiskolásként került kapcsolatba, igaz, a gondolat már korábban is ott motoszkált a fejében, a színészet szerinte olyan dolog, ami folyamatosan bökdösi az embert, nem hagyja nyugodni, főként akkor, ha olyan kiváló színházi élményekből táplálkozhat, amilyenekből ő táplálkozhatott annak idején. Azt mondja, ahhoz, hogy az ember kimenjen a színpadra, hagymaszerű rétegeket kell magáról lefejtenie. De ahogyan fogalmaz, minden mögött, ami az elmúlt évek során történt vele, az áll, hogy mindig szeretett volna többet megtudni az emberről, ami szerencsére azóta sem változott, így a nyáron a Tanyaszínházban rendezőként és a Vajdasági Magyar Amatőr és Diákszínjátszók Táborában csoportvezetőként is ez jelentette számára a legnagyobb kihívást. A tapasztalatokról és a tervekről beszélgettünk.
– A falu rossza című előadást Vajdaság-szerte kitörő lelkesedéssel fogadta a közönség. Mik voltak számodra a próbafolyamat, illetve a turné legfontosabb tapasztalatai?
– Úgy érzem, az előzetes célkitűzéseimnek azon a részét, amely arra vonatkozott, hogy szórakoztató előadás szülessen, sikerült megvalósítanom, hiszen a visszajelzések egyértelműen ezt igazolják. A próbafolyamat során azonban rá kellett jönnöm arra, hogy egyszerűen nem lehet kibújni bizonyos dolgok alól, amelyek alól esetleg szerettem volna kibújni. Olykor kompromisszumokat kellett kötnöm magammal, de mindezt úgy próbáltam megoldani, hogy el tudjam őket fogadni, illetve nyugodt szívvel tudjam őket kiengedni a kezem közül. Sokat dolgoztunk azon, hogy az előadás cselekményei ne csak a kifelé való játék szintjén valósuljanak meg, hanem bizonyos dolgok belül is megtörténhessenek, éppen ezért nagyon örülök annak, hogy talán valamivel vékonyabb rétegben ugyan, mint ahogyan eredetileg szerettem volna, de mélyebb tartalmakat is tudtunk tenni a történet mögé.
Örülök annak, hogy létrejött ez az előadás, hiszen rengeteg csodálatos élmény köt hozzá, de abba, ami a nyár elején még kihívást jelentett számomra, most már valószínűleg nem vágnék újra bele. Jó, hogy ez az előadás ilyen formában létrejött, mert új utakat, új irányokat nyitott meg számomra. Azt hiszem, most már valami egészen mást próbálnék ki. Most talán még nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy ezek az új utak miket is rejtenek magukban, annyi azonban egészen biztos, hogy mindenképpen hangsúlyos szerepet kapnának a színészekkel való munka különféle fázisai, illetve az is, miként lehet a ma nyelvén megszólalni a színpadon.
– Mi az oka annak, hogy nem vágnál bele újra egy ilyen feladat megoldásába?
– Az, hogy most már nem ijednék meg egy olyan dologtól sem, amit nem egyértelműen a könnyedség jellemez. Valószínűleg nem könnyed műfajú darabot választanék, mert úgy gondolom, a komoly műfaj nem zárja ki azt, hogy egy előadás szórakoztató legyen. Humor nélkül nem tudok dolgozni, így a humor nálam biztosan fontos szerepet kap majd a jövőben is, legyen szó bármilyen műfajról. Ugyanakkor mivel nagyon érdekel a testtudat, valószínűleg ez is hangsúlyosabb szerepet kapna, ha most választanék. Akárcsak a zene, hiszen az olyan dolog, ami minden előzetes bejelentés nélkül az ember a szívéig, lelkéig hatol, amire a szöveg önmagában nagyon ritkán képes.
Nagyon érdekes, hogy akárhányszor újra megnéztem az előadást a turné során, mindig újabbnál újabb hibákat fedeztem fel benne, amiken még lehetne dolgozni, méghozzá olyanokat, amelyek egész konstrukciókat érintettek, tehát teljes átrendezéseket igényeltek volna. Nekem ugyanis igazából ez lenne az a bizonyos élő színház, amire vágyom. Jó lenne majd egyszer olyan módon alkotni, hogy egy-egy előadás elkészítésének folyamata ne záruljon le a bemutatóval, hanem az előadások folyamatosan alakulhassanak, fejlődhessenek. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy folyamatosan kérdőjelek lebegnek előttem, ami véleményem szerint a fejlődés, az előre való tekintés záloga. Ugyanakkor természetesen másoktól is elvárom, hogy nekem szegezzék a kérdőjeleiket.
– A Tanyaszínház próbafolyamat után a Vajdasági Magyar Amatőr és Diákszínjátszók Táborában is te voltál az egyik csoportvezető. Milyen élményekkel töltött fel az az egy hét?
– Legfőképp gondolatokkal és kérdésekkel töltött fel. Hiszen a fiatalokkal CsehovCseresznyéskertjét dolgoztuk fel, aminek kapcsán eleve felmerült bennem a kérdés, vajon jó választás volt-e ez a mű egy nyári tábor esetében. Azóta sem tudok rá egyértelmű választ adni, bár nagyon élveztem a munkát, sőt, azt hiszem, a csoportom tagjai is. Szintén fontos kérdés volt számomra, hogy mit lehet kihozni a fiatalokból, hogyan lehet elérni azt, hogy a színpadon felvállalják önmagukat, ráadásul úgy, hogy ebben az esetben nem is színészekről volt szó, hanem a színészet iránt érdeklődő tizen- és huszonévesekről. Bár a módszerek lényegében nem különböznek, inkább talán a rávezetés folyamat az, ami eltérő. Az ember azt gondolná, hogy velük többet kell beszélgetni bizonyos dolgokról, ami persze olykor igaz is, de az a megdöbbentő, hogy bizonyos esetekben ez egyáltalán nem igaz, sőt, éppen ellenkezőleg, azonnal megtörténnek a színpadon azok a dolgok, amiknek meg kell történniük. Hihetetlenül jó érzés rájönni arra, hogy ha a színpadon sikerül jól beállítani az erőviszonyokat, sikerül jól egymásra hangolni az embereket, akkor működőképessé válik a dolog, alkalmassá válik arra, hogy hatást gyakoroljon. Ha odafigyelnünk arra, ami az egyes emberekből árad, és ezt megfelelőképpen komponáljuk egységes egésszé, akkor megszületik valami, ami értelmet ad a munkának is és a lelki folyamatoknak is.
– Az egymásra való ráhangolódás fontosságát – mint a munka sikerességét elősegítő tényezőt – a tanyások és a táborlakók közül is többen kiemelték…
– Az, hogy ki mennyire veszi észre ezeket a dolgokat, ki mennyire figyeli azt, hogy mi árad az emberekből, azt hiszem, az egyén érzékenységétől függ. Számomra ezek olyan dolgok, amiket nem tartok szükségesnek kimondani, mert azt feltételezem, hogy mindenki érzi őket. Éppen ezért az a legjobb, amikor csak egy picit mozdítunk rajtuk annak érdekében, hogy minden a lehető legjobb helyre kerüljön, hogy minden a lehető legjobban működjön a színpadon.
– Mit tapasztaltál, mennyire könnyű nyitottá tenni a fiatalokat egy ilyen klasszikus szöveg iránt?
– Ahogy említettem, még mindig gondolkodom a szövegválasztás helytállóságán, hiszen ahhoz, hogy egy ilyen szöveget kellő mélységben meg tudjunk közelíteni, nem csupán egy hétre van szükség. Mégis azt gondolom azonban, hogy sikerült teljes mértékben hozzáférhetővé, befogadhatóvá, sőt, szerethetővé tenni számukra. Magam is úgy szerettem meg ezeket a szövegeket, hogy az egyetemen, a Csehov- és Shakespeare-kurzuson a tanárunk olyan dolgokra hívta fel a figyelmemet, amelyek korábban fel sem merültek bennem, de amelyek nemcsak értelmet adtak nekik, hanem kifejezetten érdekessé is tették őket számomra. Azt gondolom tehát, hogy minden befogadható, ha megfelelőképpen tálaljuk, de ez sokkal szélesebb körben is igaz.
– Jelenleg rendező-koreográfus szakon tanulsz Budapesten. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miután Újvidéken elvégezted a Művészeti Akadémia színművész szakát, és munkát kaptál az Újvidéki Színházban, mi motivált arra, hogy továbbtanulj?
– A tanulás, a fejlődés igénye mindig is bennem volt, soha sem szűnt meg, folyamatosan jelen van az életemben. Amikor befejeztem a tanulmányaimat, és elkezdtem dolgozni, gyakran éreztem azt, hogy olyan gondolatok zakatolnak a fejemben, amelyek előbb-utóbb lépésre fognak majd kényszeríteni. Olyan érzések voltak ezek, amiket már nem lehetett visszafojtani. Azt éreztem, hogy másként (is) szeretnék részt venni a színházi alkotómunkában, mint amit maga a színészet megenged. Az elmúlt évek során rengeteg sportot, sokféle mozgást kipróbáltam, ugyanis ezek valahogy mindig fontos szerepet játszottak az életemben. Amikor korábban részt vettem egy-egy mozgásszínházi workshopon, gyakran éreztem azt, hogy bár nem tudom pontosan, mit keresek ott, de valahogy mégis közöm van ahhoz a világhoz. Most, amikor már összeállt bennem ennek az egésznek az esszenciája, már tudom, hogy mindezek csak a mostani élmények előzményeiként jelentek meg az életemben. Igazándiból már akkor felfigyeltem erre a szakra, amikor még csak tervezték az indítását. Aztán mégis úgy alakult, hogy amikor először meghirdették, lekéstem a jelentkezést. Végül mégsem indították el abban az évben. Akkor úgy éreztem, a belső kényszer és külső tényezők valamiféleképpen összejátszanak. Amikor újra meghirdették, kiderült, Vajdaságból ketten is szeretnénk megpróbálni. A másik jelölt Kiss Anikó volt. Végül mindkettőnket felvettek, azóta is folyamatosan erősítjük egymást odafenn, ráadásul így azonnal ki tudjuk vetíteni az ott szerzett tapasztalatokat az itteni viszonyokra, ami szerintem nagyon pozitív és előremutató dolog, ugyanis ez a szak egy másfajta színházi gondolkodásmódot szeretne meghonosítani, ami nyugaton értelemszerűen már régóta nem számít újnak.
– Hogyan fogalmazhatók meg annak a másfajta színházi gondolkodásmódnak az alapjai, amire rendezői-koreográfusi szak felkészít benneteket?
– Kortárs. A ma emberéhez szól. Olyan eszközökkel, amelyekben fontos szerepet kap a fizikalitás. A szövegnélküliség olyan formája valósul meg benne, amelynek lényege az, hogy a gesztusainkkal nem akarunk szöveget mondani, sokkal inkább érzéseket és asszociációkat kívánunk kifejezni és közvetíteni. Nagyon fontos, hogy akik művelik, úgy tudják közvetíteni mindezt, hogy az el is jusson a befogadóhoz, még akkor is, ha nem elsősorban az értelmére, hanem inkább a szívére hat.
– Hol látod a helyét ennek a fajta színjátszásnak itt, Vajdaságban?
– Kétféle válaszom van erre, az egyik az, hogy nem tudom, a másik az, hogy bárhol. De pont ez a jó benne. Ha valahol lehetőség nyílik majd arra, hogy ez kialakuljon, akkor ott biztosan meg fog teremtődni rá a befogadó közeg is, mivel ott koncentrálódni fog egy olyan erő és egy olyan akarat, ami ezt az egészet képes kirobbantani. De azt gondolom, hogy azokra a dolgokra, amelyek adni szeretnének, bárhol van igény. Ma ugyanis elképesztően fontos az, hogy valami adni akarjon, de ezt értelemszerűen ne mindenáron, ne erőszakkal tegye.
– A rendkívül intenzív nyár után rövidesen visszamész majd Budapestre, hiszen kezdődik az új tanév. Mi vár majd rád a közeljövőben?
– Azt hiszem, az egyetemen is legalább annyira intenzív időszak következik majd, mint amilyen az idei nyár volt, igaz, kicsit más szempontból lesz mozgalmas. A következő két év ugyanis nagyon fontos lesz számomra. Szerencsére nagyon sűrű a tantervünk, olyannyira, hogy nálunk még a szombati nap is tanítási nap, de ez számomra rendkívül örömteli, mert ennek köszönhetően nagyon sokat tudok tanulni. Néha úgy érzem, mintha nemcsak a látóköröm tágulna folyamatosan, hanem szinte már a fejem is, ami hihetetlenül jó érzés. Sok új tantárgyunk lesz, kiválóbbnál kiválóbb oktatóktól tanulhatunk majd, ezért nagyon várom az új tanév kezdetét. A két év után aztán újabb két év következik majd, a mesterképzés, amit valószínűleg már külső helyszíneken fogunk elvégezni. Azt gondolom ugyanakkor, hogy a most következő két év alatt szépen ki fog majd rajzolódni az, hogy az évfolyamtársaim közül ki, milyen irányba fog haladni a továbbiakban, kit milyen lehetőségek találnak majd meg, kire milyen jövő vár majd.
– Tudom, nehéz kérdés, de vannak-e konkrét elképzeléseid arra vonatkozóan, hogy hol képzeled el a jövődet?
– Igen, ez egy nagyon érdekes kérdéskör, ugyanis gyakran változik az erre a kérdésre adható válasz. Jelen pillanatban úgy érzem, nagyon szeretnék majd itthon lenni, itthon dolgozni. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a folyamatos érkező új benyomásokat, a külső tényezőket, a körülményeket nem mindig tudják befolyásolni az előzetes elképzelések, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy az elkövetkező időszakban rendkívül sok hatás ér majd nemcsak az egyetem viszonylatában, hanem a hazai és a nemzetközi színházi élet viszonylatában is.
