Beszélgetés Molnár Áron nal, a budapesti Vígszínház újvidéki származású fiatal színművészével
Molnár Áron 1987-ben született Újvidéken. Óvodába is itt kezdett járni, szerb nyelven, ám négyéves korában, a kilencvenes évek elején az egész családja Magyarországra költözött. Aztán elfelejtett szerbül, amit azóta is sajnál. Miután elvégezte tanulmányait a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem en, ahol az idei évben szerezte meg az oklevelét, azonnal szerződtette az egyik legnevesebb budapesti színház, a Vígszínház igazgatónője, Eszenyi Enikő , így az idei évadtól kezdve már hivatalosan is az intézmény társulatának a tagja, ahol igen komoly feladatok várnak rá. Még ma is szívesen utazik vissza, azaz ahogyan ő fogalmaz haza, Újvidékre, hiszen rengeteg szép élmény köti ide, itt élnek a nagyszülei és az unokanővére, Jankovics Andrea , az Újvidéki Színház színművésznője is.
Amikor arról kérdezem, milyen gyermekkori emlékek kötik Újvidékhez, széles mosoly ül az arcára abban a hangulatos budapesti kávézóban ülve, ahol a találkozót megbeszéltük, kortyol egyet a banánturmixából, amit azért fogyaszt, mert este fellépése lesz, majd egy munkahelyet említ, az édesanyjáét, aki pszichológusként dolgozott egy fiatalokat segítő egyesületben, ahova őt is gyakran magával vitte, sőt, élete első sült krumpliját is egy ottani diákkal fogyasztotta el, ahogyan erre mondják, fogpiszkálóval, majd a város központjában lévő nagy teret, ahol a galambokat etették a nagyapjával, azt mondja, ott, ahol az a temérdek mennyiségű galambpiszokkal ékesített szobor áll, aztán a piacot, ahová a nagymamájával járt, ahol mindig az embereket figyelte.
– Szívesen emlékszem vissza minden impulzusra, ami akkoriban ért, hiszen úgy rémlik, bármerre mentem, mindenütt nagyon jó volt a közhangulat. Persze mindez négyéves koromban volt – magyarázza nosztalgiázva, majd komolyra fordítva a szót, így folytatja: – Azóta minden évben legalább egyszer visszajárok, mégpedig azért, mert szeretek ott lenni. Szeretem a szép tereket, a sétálóutcát, a hangulatos kávézókat. Attól függetlenül, hogy négyévesen jöttem el, még mindig olyan, mintha hazajárnék Újvidékre.
– A gyermekkori önmagad definiálásánál rögtön azt említetted, hogy gyorsan elfelejtettél szerbül…
– Nyilvánvalóan ez elsősorban azért történt így, mert a gyermekkornak éppen egy olyan fázisában voltam, amikor nagyon könnyen tanultam, és ugyanígy könnyen felejtettem is. De érdekes módon ez a passzív tudás az évek folyamán mindig újra előjött, amikor szükség volt rá. Tehát ha mondjuk egy hetet otthon töltök, akkor a végére már elég jól meg tudom értetni magam szerb nyelven is.
– A gyermekkornak ebben a sajátságos szakaszában mennyire volt nehéz megszokni az új környezetet, mennyire ment nehezen számodra az új közegbe való beilleszkedés?
– Azt hiszem, nagyon jó neveltetést kaphattam, mert ezzel soha sehol nem volt problémám. Amikor átjöttünk Magyarországra, akkor több helyen is éltünk, így gyakran kellett óvodát és általános iskolát váltanom, de szerencsére egyetlen egy esetben sem volt problémám a beilleszkedéssel. Könnyen alkalmazkodom, ezért mindig gyorsan megtaláltam a közegemet, de az is lehet, hogy éppen a közeg talált meg engem. De véleményem szerint ebben jelentős szerepe van a vajdaságiságnak is, hiszen úgy gondolom, ott sokkal nyitottabbak az emberek, mint itt, Magyarországon, amit valószínűleg én is magammal hoztam.
– Hogyan emlékszel vissza, miként érlelődött meg benned a gondolat, hogy a színészi pályára lépj?
– Sokaktól eltérően én soha sem akartam például kukás lenni. Néztem ugyan a kukásautókat, de valahogy nem vonzott a dolog. Körülbelül négy éves lehettem, amikor először kijelentettem, hogy színész leszek, azután pedig már nem tágítottam ettől az elhatározásomtól. Igaz, hét-nyolc évesen még rendező is szerettem volna lenni. Mindig úgy képzeltem el, hogy leültetem a legnagyobb világhírű filmszínészeket egy székre, megkérdezem tőlük, mit szeretnének csinálni, és megcsináljuk. Általános iskolás koromban azután megrendeztem A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesét, aminek ugyan nagy sikere volt, de mégis inkább a vers- és a prózamondás volt az, ami vonzott. Később előadtuk a Hamupipőkét angol nyelven, amellyel egy vetélkedőn megkaptam a legjobb kiejtésért járó díjat, mellé pedig egy észtországi utat, ahol két héten keresztül különféle foglalkozásokon vettünk részt, ami elképesztően felkeltette az érdeklődésemet, így végérvényesen elindult bennem valami megfoghatatlan erő, ami e felé a pálya felé hajtott. Ezt követően felvettek a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatára, ahol meglátott egy rendező, Vidovszky György, aki éppen a Bárka Színházban készült megrendezni A Pál utcai fiúkat. Elhívott egy meghallgatásra, ami olyan jól sikerült, hogy végül is bekerültem az előadásba. A fantasztikus drámatagozatos gimnázium és a színház légköre együttesen annyira magával ragadott, hogy attól kezdve egyszerűen már nem akartam semmi mással foglalkozni, állandóan tovább szerettem volna haladni ezen az úton, egészen a színművészetiig. Igaz, biztos, ami biztos alapon felvételiztem az ELTE szabad bölcsész szakára is, ahova fel is vettek, de a választás egyértelmű volt számomra.
– A jelen perspektívájából szemlélve, mik voltak számodra a legfontosabb impulzusok azok közül, amik a Színművészeti Egyetemen értek?
– Az első két év a dackorszakot jelentette számomra, legalábbis most már így látom. Mindemellett azonban nagyon sokat, sőt, elképesztően sokat dolgoztam, de olyan módon, hogy szinte már azt sem tudtam, milyen nap van, nem adtam időt magamnak arra, hogy a családommal, a barátaimmal foglalkozzak, egyszerűen beletemetkeztem a munkába, összeszorított fogakkal dolgoztam. A második év végén azt mondta Gálffi László tanár úr, az osztályfőnököm, hogy: „Menjen el szórakozni, kapcsolódjon ki…” Így is tettem. A tartalmas nyár végére már teljes egészében felengedtem, mire elkezdődött a harmadik év. Ráadásul akkor OrwellÁllatfarmjában eljátszhattam Napóleont, ami nagyon sok pozitív élménnyel kecsegtető munkafolyamat volt számomra. A negyedik évben pedig már, bár a szakmai gyakorlat és a vizsgák miatt óriási volt a hajtás, tudtam, hogyan kell ezt az egészet úgy végigcsinálni, hogy ne rokkanjak bele, sőt élvezzem is a munkát.
– Ez az ominózus Gálffi-féle mondat ezek szerint komoly fordulópontot jelentett számodra?
– Igen, bár azt hiszem, ez inkább egyfajta megerősítés volt számomra. A döntésnek mindig belül kellett megszületnie. A tanár úr azonban valóban nagyon jól ismert bennünket, igaz, nagyon keveset beszélt nekünk rólunk. Pontosan tudta, mikor, kinek, mit kell mondania ahhoz, hogy megerősítsen bennünk valamit, vagy hogy felengedjenek bennünk a gátlások.
– Az osztályfőnöködnek abban is igen nagy szerepe volt, hogy a Vígszínház felé vezessen az utad…
– Igen, valóban így volt. Először az Örkény Színházba mentem volna szakmai gyakorlatra, ahol a Homburg hercegében játszhattam volna, de Marton László tanár úr szólt Gálffi tanár úrnak, hogy éppen a Játék a kastélyban című előadást rendezi a Vígben, és azt szeretné, ha én játszanám el benne Ádámot, a fiatal zeneszerzőt. Mivel ez egy jóval nagyobb lehetőség volt itt, a Vígszínházban, mint Truchs Gróf szerepe a Homburg hercegében az Örkény Színházban, a tanár úr úgy döntött, jöjjek a Vígszínházba. A fejem fölött, amit egyébként nem szeretek, de most már rendkívül hálás vagyok neki. A Játék a kastélyban című előadásban aztán Benedek Miklós, Csőre Gábor, Fesztbaum Béla, Lukács Sándor, Tahi Tóth László, Tornyi Ildikó és mások mellett léphettem a színpadra, ami – mondanom sem kell – óriási élmény volt számomra. Arról nem is beszélve, hogy minden egyes alkalommal ezernél is többen ülnek a nézőtéren, ami a mai napig fantasztikus érzéssel tölt el.
– A kezdeti sikerek után hogyan élted meg azt, hogy Eszenyi Enikő szerződtetett, aminek köszönhetően az idei évadtól már hivatalosan is a Vígszínház társulatának a tagja vagy?
– Nagyon-nagyon örültem neki, egyrészt annak, hogy azonnal munkát kaptam, másrészt annak, hogy éppen ebben a színházban. A Vígszínház most olyan számomra, mintha a következő év lenne az egyetemen, ahol nagyon sokat kell dolgoznom és tanulnom ahhoz, hogy megfeleljek a felém irányuló elvárásoknak. Annak ténye, hogy az igazgató asszony egyből leszerződtetett, óriási lehetőség számomra, nem beszélve arról, hogy kiváló szerepeket kaptam: a Túl a Maszat-hegyen című előadásban Muhi Andris szerepét, a férfi főszerepet, A dzsungel könyvében Sir Kánt játszhatom, sőt, a Rómeó és Júlia című előadásban is szerepelek majd. A lehetőségek tehát adottak, már csak élnem kell velük. De természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem állhatok meg ennél a pontnál, mindezeket ugyanis meg is kell csinálni, ráadásul nem is akárhogyan. Ugyanakkor mindenképp kiemelném azt is, hogy Eszenyi Enikő kultúrpolitikája szerintem elképesztően jó, ennek köszönhető az, hogy a Vígszínház állandóan szem előtt van. Kinyitotta az intézményt, és nagyon sokféle módon próbálja meg behívni az embereket, én pedig nagyon örülök annak, hogy éppen ebben az időszakban kerültem ide, mert az a nyitottság, ami most jellemzi a színházat, az – ahogyan már említettem – engem is jellemez.
– Ennek a szüleidtől kapott a nyíltságnak, a beilleszkedni tudásnak, illetve a sokféle környezeti hatásnak, amiket pozitívumokként említettél, miben látod a legfőbb hozadékát most, a színészi pályán?
– Azt gondolom, hogy a színházban elengedhetetlenül fontos a nyitottság. Főként fiatalként. Amikor ide kerültem a Vígszínházba, szivacsként próbáltam magamba szívni a felém áradó impulzusokat. Ha az ember nyílt és tiszta lelkű, akkor könnyebben befogadják. De persze még így is meg tudja égetni magát. Természetesen szó nincs arról, hogy ezt csakis így lehet csinálni, hiszen ott van például az osztályfőnököm, Gálffi László, aki nagyon zárkózott és titokzatos ember, mégis nagyon megbecsült és köztiszteletnek örvendő színész ma Magyarországon. Tehát mindkét út nyitott volt előttem, de én az enyémet választottam, ami az őszinteségre, a nyíltságra épül, még akkor is, ha mindez néha talán naivitással párosul. Társasági ember vagyok, nem szeretem a magányt. Amikor másodéves voltam a színművészetin, akkor még azt gondoltam, az a nagy színész, aki magányos és szomorú. Kipróbáltam, de nem jött be, így eldöntöttem, hogy nem élek a magánnyal.
– A naivitás, amiről beszélsz, az természetes állapot vagy inkább a tudatos álnaivság kategóriájába tartozik?
– Amikor belekerültem a színházi közegbe, eleinte nagyon is naiv voltam, de később rá kellett jönnöm, hogy az a fajta naivitás nagyon sok támadófelületet hagy az emberen. Éppen ezért csakhamar rá kellett döbbennem arra is, hogy a ravaszság elengedhetetlen velejárója a szakmának. Az álnaivitás szerintem ilyen fiatalon bizonyos helyzetekben szükségszerű, mivel sok olyan dolog kivédhető általa, amely a tapasztalatlanságból fakad…
– Aki ismer, tudja rólad, hogy mindig előre tekintesz, folyton azt hangsúlyozod, fontos, hogy az ember menjen tovább és tovább. De merre tovább, hogyan tovább?
– Abban biztos vagyok, hogy állandó odafigyeléssel fogom tenni a dolgomat, hiszen mindabban, ami most előttem áll, nagyon jól kell teljesítenem. Azt már most tisztán látom, hogy nemcsak egy-egy évre kell tervezni, hanem bizony előre is kell nézni, hogy meglássam, milyen lehetőségeim vannak még. Nagyon szeretnék például minél többet járni külföldre, előadásokat nézni Bécsben, Berlinben és más helyeken is, hogy belelássak az ottani színházi világba, hogy minél több új impressziót szerezzek. Jó lenne minél több hangszeren megtanulni játszani, fejleszteni a gitártudásomat, az énektudásomat, a mozgáskészségemet, de szeretnék például harcművészettel is foglalkozni. A lényeg az, hogy szeretném minél inkább fejleszteni a meglévő képességeimet, ugyanis most még úgy érzem, mindent meg akarok és mindent meg is tudok csinálni.
– És később, mondjuk öt vagy tíz év múlva?
– Mindenképpen szeretnék a pályán maradni. Remélhetőleg sokkal jobb leszek majd, mint amilyen most vagyok, mert fejlődni akarok, jobb akarok lenni – mindenben.
