..., aki friss szellemiséget képvisel a magyar színjátszás fellegvárában
A budapesti Vígszínház fiatal színésznőjét, Kovács Patríciá t számos nagy sikerű színházi szerepe mellett olyan népszerű közönségfilmekből is ismerheti a közönség, mint például a Szerelemtől sújtva , a Sztornó , a 9 és 1/2 randi vagy S.O.S. szerelem! Azt mondja, ennek ellenére mégis inkább a színházat tartja az igazi közegének, mert az az otthona, ahol biztonságban érzi magát. Színésznőként szeret olyan közegben létezni, amelyben sokféle módon lehet játszani, márpedig a Vígszínház teljes mértékben ilyen, éppen ezért – ahogyan fogalmaz – mai színésznőként szeretne friss szellemiséget képviselni annak patinás épületében, a magyar színjátszás fellegvárában. A népszerű színésznővel egy rendkívül hangulatos színházi öltözőben, kosztümök és smink-kellék között beszélgettünk életének meghatározó jelentőségű momentumairól, illetve pályafutásának legfőbb állomásairól.
– Már gyerekszínészként is sikeres voltál, tizennégy évesen például már egy amerikai–orosz filmben kaptál szerepet. Hogyan indult el ez az egész folyamat, miből fakadt a színészet iránti vonzalmad?
– Nagyon rossz kislány voltam, ezért soha nem találtam igazán a helyemet az iskolában. Semmilyen módon nem tudtak rávenni arra, hogy tanuljak jól, viselkedjek rendesen. A szüleim ezért kitalálták, hogy a kreatív energiáim lekötése érdekében beíratnak egy színjátszó körbe. Így is történt, aztán kezdtem egyre jobban és jobban érezni ott magam, mígnem egyszer eljöttek az egyik összejövetelünkre az Operettszínház illetékesei, akik egy új darabhoz kerestek fiatalokat. Kiválasztottak, ami óriási dolog volt számomra. Bekerültem az Operettszínházba, egy egészen más, mondhatnám, igazán csillogó-villogó közegbe, aminek köszönhetően nagyon színes, kívülről nagyon irigylésre méltó életem volt: magántanuló lettem – igaz, most már kicsit bánom, hogy kimaradtak a gimnáziumi évek, hiszen így nagyon hirtelen kellett felnőtté válnom –, rendkívül jól kerestem – olyannyira, hogy semmiben nem szorultam rá a szüleim támogatására –, tehát már nagyon korán felnőtt életet kezdtem élni. De ahogyan mondtam, ma már azt gondolom, kívülről talán sokkal irigylésre méltóbb volt ez a helyzet, mint amilyennek én akkor megéltem, ugyanis nem volt egyszerű feldolgozni mindazt, ami velem történt.
– Ha mostani szemmel visszanézel erre az időszakra, miben látod annak az okát, hogy nem tanultál jól, nem viselkedtél megfelelően, tehát nem találtad meg igazán a helyedet a világban?
– Ma már sokkal jobban tanulnék, ebben egészen biztos vagyok. Azt gondolom, nem felelt meg nekem az a rendszer, amely akkor érvényben volt, amikor iskolába jártam. Ráadásul egy nagyon poroszos ének-zenei általános iskola volt ez, aminek köszönhetően teljesen leblokkoltam, folyamatosan próbáltam ellenállni annak, ami nem ment. Sajnos nem találtam olyan tanárokat sem, akik meg tudták volna szerettetni velem az iskolát. Ma viszont már nagyon sokféle módszer létezik, szerencsére egészen másként közelítenek a gyerekekhez, aminek köszönhetőn valószínűleg én is sokkal könnyebben meg tudnám találni a helyemet.
– A középiskolai évekre aztán az volt a jellemző, hogy próbáltad rejtegetni a rózsadombi valóságot, vagy ahogyan egy korábbi interjúban fogalmaztál, annyira nem voltak rendben körülötted a dolgok, hogy új identitásokat találtál ki magadnak. Mi volt ennek az oka?
– Nehéz életszakaszban voltam. A kamaszkorom zavaros volt, a családi életem rendezetlen. Egy viszonylag jómódú családba születtem, a Rózsadomb tetejére, de mindaz, ami a négy fal között zajlott, korántsem volt annyira rózsás. Ugyanakkor a személyiségemben volt – sőt, mind a mai napig van – egy igen optimista attitűd meg egy pozitív kisugárzás, aminek köszönhetően soha nem lehetett igazán észrevenni rajtam, ha valami bajom volt. De ez ma is így van, nagyon fegyelmezett vagyok, soha nem tudom ráterhelni a környezetemre a problémáimat. Kamasz koromban úgy próbáltam földolgozni mindezt, hogy amikor becsuktam magam mögött az ajtót, és felszálltam a buszra, kitaláltam magamnak egy teljesen új életet annak érdekében, hogy ne kelljen arról beszélnem, mi van otthon. Össze-vissza hazudoztam mindenkinek.
– Mi hozta meg azt a fordulópontot, ami lehetővé tette számodra azt, hogy kilépj ebből az ördögi körből?
– Az érettségi után stúdiósként bekerültem az Új Színházba, ahol nagyon fontos dolgok történtek velem. Olyan közeg alakult ott ki, amelyben a társaim kiszúrták, hogy mi a helyzet velem, és nagyon sokat segítettek nekem abban, hogy kiléphessek a hazugságáradatból. Addig nyüstöltek, amíg el nem mondtam nekik, ki vagyok valójában, hol lakom, mi történik velem otthon és hasonlók. Megértették velem, hogy önmagamért szeretnek, nincs semmi szükségem arra, hogy kitaláljak magamnak mindenféle identitásokat, hanem inkább legyek az, aki vagyok. Ha akkor nincs az a társaság, akkor mi ma nem ülünk itt, és nem beszélgetünk egymással. Nem tudom, hol lennék, talán nem kötöttem volna föl magamat, de egészen biztosan elvesztem volna. Ha akkor békén hagytak volna, akkor ez a hazugságáradat úgy gyűrűzött volna tovább, hogy az előbb-utóbb valami tragédiához vezetett volna.
– A nehézségek ellenére minden adott volt ahhoz, hogy egyenes út vezessen a színművészeti egyetemre, ugyanakkor mégsem volt annyira zökkenőmentes ez az út, hiszen a negyedik kísérlet után vettek föl. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?
– Abban az időszakban, amikor össze-vissza hazudoztam, mindig valaki másnak képzeltem magam, mint aki vagyok. Valóban negyedszerre vettek föl, mégpedig azért, mert négy év kellett ahhoz, hogy olyan anyaggal tudjak jelentkezni, amely mögött a saját arcommal, a saját gesztusaimmal oda tudtam állni. Addig ugyanis mindig kitaláltam valamit, milyennek kellene lennem ahhoz, hogy felvegyenek. A második próbálkozás idején például fekete volt a hajam, fekete zakóban jártam, műkörmöm volt – ha látnál egy akkoriban készült képet, rám sem ismernél –, a felvételin pedig görög hősnők monológjait mondtam, akikhez nyilvánvalóan semmi közöm sem volt. Nem látszott a személyiségem, csupán az, hogy valami baj van velem. Aztán egyszer csak megnyugodtam – éppen a már említett eseményeknek köszönhetően –, és negyedszerre már a saját arcommal, a saját őszinte lelkemmel mentem be a felvételire. Sikerült is. Úgy tűnik tehát, szükségem volt azokra az évekre ahhoz, hogy igazán össze tudjam szedni magam.
– Az egyetemi éveid alatt szerepet kaptál Sas Tamás Szerelemtől sújtva című filmjében, amelyből aztán a nagyközönség is megismert. Mennyire gyorsan, mennyire könnyen jött a siker?
– Az szerencsére gyorsan jött. A Szerelemtől sújtva című filmnek valóban nagyon sokat köszönhetek, mert attól kezdve indult el a pályám. A mai napig a kedvenc filmemként tartom számon, nemcsak azért, mert ez volt az első, hanem azért is, mert ebben nagyon magamra találtam. A negyedik évben, a szakmai gyakorlat helyszínének kiválasztásakor két lehetőségem volt: a Vígszínház és Eger. A Víg akkori igazgatója, Marton László azt mondta, nagy szerepet nem tud adni, de lehetek például cselédlány az egyik előadásban vagy majom A dzsungel könyvében. Csizmadia Tibor ugyanakkor azt ajánlotta, negyedévesként eljátszhatok két főszerepet, az Ahogy tetszik Rosalindáját és a Valahol Európában női főszerepét. Azonnal tudtam, Egert kell választanom, ami nagyon jó döntésnek bizonyult, hiszen rendkívül sokat köszönhetek az ottani színháznak, igazán boldog voltam ott.
– Négy éven át, 2003 és 2007 között voltál az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja, de aztán – ahogyan egy helyütt fogalmaztál –, meguntad a kiszámíthatóságot. Valóban ez volt a tényleges oka annak, hogy eljöttél?
– Igen, ugyanis egyszer elképzeltem, milyen lesz a következő évadom, és rá kellett jönnöm, pontosan tudom, milyen lesz, ahogyan azt is, milyen szerepeket kapok, illetve azokat miként fogom eljátszani. Azt éreztem, hogy ehhez még túl fiatal vagyok. Ellustultam, meghíztam, tehát voltak olyan jelek, amelyek arra utaltak, hogy változtatnom kell. Minden díjat megkaptam, nagyon szeretett a közönség, de én is imádtam ott élni. Annyira jó dolgom volt, annyira kényelmes volt minden, hogy úgy éreztem, ha nem váltok, örökre ott fogok maradni, és a saját manírjaimból fogok élni. Éppen akkor lett terhes Ónodi Eszter, Asher Tamás pedig megkért, vegyem át az egyik szerepét a Katona József Színházban, ami óriási megtiszteltetés volt számomra. Álltam a Katona színpadán, olyan színészekkel, akikkel korábban soha sem dolgoztam, és azt éreztem, ez az, ami kell. Az új impulzusok hatására olyan dolgok jöttek ki belőlem, amikre vágytam. Nem voltak előre lejátszottak menetek, újra meg kellett küzdenem az érvényesülésért, és ezt nagyon élveztem.
– Mennyire volt nehéz döntés az, hogy elhagyd Egert úgy, hogy utána szabadúszó lettél, aminek köszönhetően nem voltak olyan biztos pontok, olyan kapaszkodók az életedben, mint korábban?
– Tényleg nem voltak biztos pontok, de szerencsére sok helyen játszhattam, az ország különböző pontjain, Soprontól kezdve, Miskolcon át, egészen Szegedig, sőt, akkor elvállaltam egy reklámot, aminek köszönhetően megvolt az anyagi biztonságom, tehát emiatt sem kellett különösebben aggódnom. Elkezdtem forgatni is, minden évben volt egy olyan közönségfilm, amiben játszottam, így nem volt időm megijedni sem. Amikor viszont már megijedtem volna, akkor Eszenyi Enikőt kinevezték a Vígszínház igazgatójává, aki szerződést ajánlott, amire örömmel mondtam igent. Azért mondom, hogy megijedtem volna, mert a következő évadban a gazdasági válságnak köszönhetően valószínűleg sokkal kevesebb helyre hívtak volna különféle szerepekre, mint korábban. Ugyanis akkor hívnak valakit egy szerepre, ha azt nem tudják társulaton belül kiosztani, de ha nincs erre pénz, akkor olyan darabokat vesznek elő, amelyeknek a szerepeit ki tudják osztani. Minden színházban megszorításokat kellett eszközölni. Nagyon örültem Enikő felkérésének, mert bár volt másik ajánlatom is, oda nem igazán szívesen mentem volna, ide viszont nagyon is szívesen jöttem.
– Külön érdekessége a felkérésnek, ami Eszenyi Enikő részéről érkezett hozzád, hogy – ha jól tudom – akkor, amikor negyedszer felvételiztél a színművészeti egyetemre, Ascher Tamás éppen azt ajánlotta, tanulmányozd Enikő fiatalkori repertoárját...
– Igen, pontosan így történt, és meg is fogadtam a tanácsát, ráadásul a monológom, amit a sikeres felvételin elmondtam, éppen Enikő egyik fiatalkori nagy szerepének részlete volt. Tehát bejött a dolog. Azóta is nagyon-nagyon mélyen tisztelem őt. És nem tagadom, állandóan figyelem is, ugyanis szeretnék ellesni tőle mindent, amit tud, mert ahhoz kétség sem férhet, hogy valamit nagyon tud. Úgyhogy igen szerencsés vagyok amiatt, mert most ilyen közel van hozzám, hiszen állandóan figyelhetem, folyamatosan tanulhatok tőle.
– Azt mondtad, szívesen jöttél a Vígszínházba. Mekkora szerepe volt ebben a sokrétű lehetőségeket kínáló nyitott színházra vonatkozó új koncepciónak?
– Óriási, hiszen mindig is valami ilyesmiről álmodoztam. A színházban mindenevő vagyok, minden előadást megnézek, ha tehetem. Színésznőként is szeretek olyan közegben létezni, amelyben sokféle módon lehet játszani, a Vígszínház pedig teljes mértékben ilyen. Mindig is egy ilyen nagy vörös függönyös, óriási díszes csilláros, kandeláberes színházban szerettem volna mai színésznő lenni, friss szellemiséget képviselni egy ilyen patinás épületben, a magyar színjátszás fellegvárában. Egyébként is nagyon tisztelem a múltat, imádok mindent, aminek történelme van. Soha nem tudnék például egy új építésű lakásban élni, csakis olyan épületben, aminek megvannak az illatai, megvannak a maga történetei. Ez a színház márpedig ilyen, ami nagyon sok pozitív energiát ad nekem.
– A színház mellett azonban film is fontos része az életednek, elég, ha csak a Szerelemtől sújtva, a Sztornó, az S.O.S. szerelem!, a 9 és 1/2 randi vagy a Presszó 10 címűeket említjük, de egy interjúban azt nyilatkoztad, a filmes kritikákban szerinted csak fényvisszaverő felületek vagytok. Miért érzed úgy, hogy mostohán bánnak a filmszínészekkel?
– Nagyon gyakran meg szokták tőlem kérdezni, hogy a film vagy a színház áll közelebb hozzám, amire én mindig azt válaszolom, hogy a színház, mert az az otthonom, ott vagyok nap mint nap, ott érzem magam a legnagyobb biztonságban. A filmezéssel kapcsolatban viszont egy kicsit még mindig zavarban vagyok, mert miközben hihetetlenül sok múlik rajtunk, amikor megnézem a filmjeimet, azt érzem, azokhoz nekem már semmi közöm nincs. Tehát csak egy fényvisszaverő felület vagyok. Az én agyamban ugyanis az a film él, amit leforgatunk. De azt utána sokféleképpen vágják, sokféle zenével, effektussal látják el, ami miatt végül mindig azt érzem, egy idegen embert látok a vásznon, akihez legfeljebb annyi közöm van, hogy hasonlít rám. Tény, hogy a filmek esetében jóval kevesebbet foglalkoznak az alakításokkal, mint a színházi előadások esetében. A kritikusok nem elsősorban ránk, színészekre helyezik a hangsúlyt, igaz, mi is kevesebbet kockáztatunk, mint a színpadon. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenáron velünk meg az alakításainkkal kellene foglalkozni, hanem azt, hogy kicsit úgy érzem, a filmekben gyakran csupán eszközökként vagyunk jelen. Túl sok mindentől függ a dolog, túl sok a körítés, éppen ezért sokkal inkább tudom vállalni a felelősséget a színházi alakításaimért, mint a filmbeliekért…
– De nyugtass meg, azért szereted a filmezést!
– Igen, nagyon! Magát a munkát, a forgatásokat nagyon szeretem. Viszont nem szívesen nézem vissza a filmeket.
– Milyen forgatásra készülsz a közeljövőben?
– Úgy néz ki, az S.O.S. szerelem! című filmnek elkészül majd a folytatása, azaz a második része is, de azt, hogy pontosan mikor jön ki, sajnos még nem tudom, hiszen a finanszírozás terén jelenleg minden nagyon bizonytalannak tűnik. A forgatókönyv elkészült, az alkotók eltökéltek, tettre készek, úgyhogy valamennyien nagyon várjuk már a forgatás kezdetét.
– A színházban a következő állomás a Varró Dániel szövege alapján Presser Gábor zenéjével készült Túl a Maszat-hegyen című előadás lesz, amelynek a bemutatója december elejére várható. Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást ebben a sajátságos hangulatú történetben?
– Mindenekelőtt az, hogy egy tizenkét éves kislányt játszom majd benne, ami így, harminckét évesen nem egyszerű feladat. Irgalmatlanul nehéz lesz az is, hogy gyerekeknek fogjuk játszani. Még Egerben játszottam Malackát a Micimackóban, és el kell mondanom, nagyon fárasztó volt számomra, ugyanis a gyerekek figyelméért folyamatosan meg kell küzdeni. Ugyan kitalálhatom, milyen leszek Maszat Jankaként, de a gyerekek nagyon öntörvényűek, valószínűleg bele-bele fognak szólni, sőt, ha unják, akkor ásítozni, hangoskodni is fognak, ezért nagyon nehéz úgy próbálni, hogy ők nincsenek ott. Ugyanakkor szerintem rendkívül fontos az, hogy a gyereknek szóló darabokban vérre menő komolysággal játsszunk, ne próbáljuk meg elhülyéskedni a dolgokat, hiszen ők is nagyon komolyan gondolják azt, ami a színpadon zajlik. A Túl a Maszat-hegyen ráadásul zenés-táncos produkció, ami még inkább igénybe veszi az embert, tehát nagyon sokféle kihívást tartogat számomra is és a kollégáim számára is, de ennek ellenére nagyon évezzük a próbafolyamatot, reméljük, szeretni fogja majd a közönség az előadást!
