Ha bárkit megkérdeznénk, a fenti címről nyilvánvalóan Rózsa Sándor és Sobri Jóska , esetleg Bogár Imre jutna az eszébe, hiszen a magyar legendában ők élnek a legélesebben. Részben igaza is lenne, hiszen ezúttal Sobri Jóská val foglalkozunk, és még egy betyárral: Čarugá val, a szlavóniai betyárral, aki szinte napra pontosan hatvan évvel Sobri halála után született.
Minden bizonnyal kevesen tudják, hogy a híres alföldi betyárnak meglehetősen gyakori, hogy ne mondjuk: közönséges neve volt. Apja, Pap István ugyanis a Sopron megyei Sobor majorból került a Vas megyei, a mai Bögöte falu melletti Erdőd majorba kanásznak. Itt született 1810. február 17-én József nevű fia. A szájhagyomány szerint apja szülőfalujáról kapta a majdani betyár a Sobri ragadványnevet.
A legenda szerint Józsi gyerek szorgalmas kanászbojtár volt édesapja mellett, de amint felcseperedett, rossz társaságba keveredett, s ez meghatározta további életútját. Alig múlt tizennyolc éves, amikor inkább vagánykodásból, mint haszonszerzés miatt egy disznólopásba keveredett. A „csínytevés” azonban kiderült és Jóskát elkapták. A törvényszék két év, a szombathelyi börtönben letöltendő rabságra és pálcázásra, valamint a kár megtételére ítélte.
Ez végképp megpecsételte a sorsát. A rácsok mögött ugyanis egyik rabtársától megtanult írni és olvasni, és öltözködése is gyökeresen megváltozott. Mikor hazatért, cifra ruhát viselt és világfiként viselkedett.
Egyébként szabadulásáról sok mendemonda keringett. Az egyik szerint letöltötte a rá szabott büntetést, míg a másik arról regélt, hogy – lévén jóképű fiú – raboskodása alatt gyengéd kapcsolatba került a foglár feleségével, aki segített neki megszökni.
Huszonöt éves korában, Fényes Istók nevű bojtár barátjával kiraboltak egy kolomposi juhászt. A bojtárt a perzekutorok elkapták és bitófára küldték. Sobrinak azonban sikerült kereket oldania és bevetette magát a dunántúli erdőségbe, ahol igen hamar a bujdosó szegénylegények vezére lett. Alvezérének a hat osztályt végzett Milfajt Ferkó t tette meg, aki bűnözői múltját megelőzően több nagy úrnál inasként szolgált, tehát „főnökénél” jóval szélesebb látókörrel rendelkezett. Kettőjük vezetésével a betyárok a Bakonyban, Vas, Zala, Győr és Veszprém megyében számos rablást követtek el. Bandájukkal kezdetben számadó juhászokat és kereskedőket fosztottak ki, majd a sikertől vérszemet kaptak és szemet vetettek Kónyiban a győri káptalan pénztárára. Nem elégedtek azonban meg a kassza tartalmával, hanem a kasznárt minden egyéb értékétől is megszabadították.
A siker még nagyobb tettekre sarkallta őket, s tulajdonképpen ez lett Sobri Jóska veszte. Hunkár ezredesnél ugyanis olyannyira „tiszta munkát” végeztek, hogy egy fillére sem maradt az áldozatnak. Azzal azonban nem számoltak, hogy az ezredes nagy tekintélyű, igen befolyásos személy volt. Panaszát felterjesztette a nádorhoz és a királyhoz. Erre megmozdult az egész bűnüldöző apparátus. A kancellária a bűnözés megállítása érdekében hat megyében mozgósította a katonaságot és valóságos hajtóvadászatot rendeztek Sobri elfogása céljából. Mindezt megtetézték 100 arany vérdíjjal, mert azt remélték, hogy a hatalmas pénzösszeggel esetleg rávehetik valamelyik bandatagot az árulásra.
Mivel egyre jobban szorult a hurok a vezérbetyár körül, Sobri kettéosztotta bandáját. Az egyik, Milfajt vezetésével a Vértes felé vonult, ő pedig a Bakonyon át Tolnába igyekezett jutni. Alvezére azonban igen hamar hurokra került. Egy elfajult mulatság során ugyanis Ferkó pisztolyával saját magát megsebesítette, és a sérült betyárt elfogták. A rögtönítélő bíróság 1836 decemberében halálra ítélte és felakasztatta.
Alig másfél hónap múlva, 1837. február 17-én Sobrit és öt társát Somogy és Tolna megye határán, Lápfőnél bekerítették. Valóságos ütközet alakult ki a maroknyi betyár és katonák között. A hősies védekezés azonban hiábavalónak bizonyult. Az egyik tiszt lándzsával rontott Sobrira, aki először célba vette a támadót, de kénytelen volt megérteni, hogy nincs kiút. Ezért a fegyvert maga ellen fordította és szíven lőtte magát. Az így kialakult zűrzavarban a többieknek sikerült kereket oldaniuk.
A Sobri-legenda azonban tovább élt, hiszen ötven évvel később azt regélték, hogy Sobri él, és az Alföldön gazdag számadó, valamint sokan tudni vélték, hogy eljutott Amerikába, ahol gyógyszerészként tekintélyt szerezett magának.
A bilincsbe vert Čaruga
Ha valaki hisz a reinkarnációban, minden bizonnyal sorsszerűnek ítéli meg Jovan Stanisavljević, ismertebb nevén, Čaruga szlavóniai betyár szinte napra pontosan hatvan évvel Sobri halála után, pontosabban 1897. február 17-én való születését. A barei (ma: Slavonske Bare) gyereket apja iskolába adta, de később lemondott fia taníttatásáról, mivel a felesége halála után a házba hozott mostohával Jovo sehogyan sem tudott szót érteni. Az öreg Stanisavljevićet ez annyira felbőszítette, hogy fiát kiparancsolta az iskolapadból. Arra azonban nem számított, hogy utódja igencsak rühelleni fogja a paraszti munkát, s otthonról elszökve Eszékre ment, ahol az egyik lakatosműhelybe beállt inasnak. A szakmát azonban nem sikerült teljesen elsajátítania, mert kitört az I. világháború és a fiatalembert elvitték katonának. A hamar megszerzett őrvezetői rang azonban nem elégítette ki becsvágyát. Hamisított magának egy tiszti „kinevezést”, ami – mint később kiderült – végzetesnek bizonyult számára. Jóképű fiatalember lévén meghódította egy Katika nevű lány szívét. Igen gyorsan akadt ellenlábasa is a szerelmi vetélkedőben. A kialakult helyzetet úgy oldotta meg, hogy lelőtte vetélytársát. A falu bírája letartóztatással fenyegette, ezért vele is végzett. A mindössze 22 éves Jovót a kétszeres gyilkosságért négy év fegyházra ítélte a bíróság. A Sremska Mitrovica-i börtönből azonban megszökött. Annak ellenére, hogy 5000 dinár vérdíjat tűztek ki a fejére, sikerült eljutnia a szlavóniai erdőkbe, s ott meghúzta magát, később pedig csatlakozott a Vörös Božo rablóbandájához. A jól szervezett banda igen sok gondot okozott a hatóságoknak. A kapitalizmus elleni harc ürügyével raboltak és gyilkoltak. Persze, elsősorban a tehetősebb polgárok voltak a célpontok, de a papokat sem kímélték. Ezért a kormány rendkívüli állapotot hirdetett Szlavóniában, s 1920-ban a csendőrök csapdát állítottak nekik. A tűzharcban megölték Vörös Božót és Čaruga vette át a vezetést, de úgy látta, hogy legjobb lesz egy időre eltűnni. Donja Andrijevicán (ahol személyesen senki sem ismerte) beállt fűrésztelepi munkásnak. Az ottani napszámosokból újabb bandát alakított és már októberben sorozatos rablásokat követtek el.
A következő év tavaszán egy bizonyos Rade Ratković nevű bandita is megjelent a színen és Čarugaként számos bűncselekményt követett el. Az igazi betyár ezt olyannyira rossz néven vette, hogy felkutatta „hasonmását” és megölte. A felkutatására indult hajtóvadászat azonban egyre intenzívebbé vált, ezért Jovan Stanisalvljević Zágrábba ment, ahol a zsákmánnyal gazdag úriemberként mutatkozott be.
Egy év múlva visszatért a betyár élethez és 1923. október 14-én megtámadta Eltz vukovári grófot, akinek az egyik kocsisa értesítette a csendőrséget. Kemény tűzharc alakult ki a két fél között, de a bandának sikerült zsákmány nélkül elmenekülnie.
Utólag értékelve azt mondhatjuk, hogy ez volt Čaruga végzete. A hatalom ugyanis nem kevesebb mint 120 000 dinár vérdíjat tűzött ki a fejére, ami akkoriban egy napszámos negyven évi keresetét jelentette. A hatalmas összeg megtette hatását és a szlavóniai betyár igen hamar hurokra került.
1925. február 27-én hajnalban, tehát a 28. születésnapja után tíz nappal a bitófa alá vezették. A hóhér szólította:
– Jovan Stanisavljević!
– Én Jovan Stanisavljević Čaruga vagyok! Alázatos tiszteletem, hóhér úr!
Majd a kivégzésére összegyűlt több mint háromezer ember felé fordult:
– Isten veled, népem! Čaruga útra kel!
Eszéken temették el. Sírját napjainkban is a városi önkormányzat gondozza.
