Annak ellenére, hogy a Titanic tragédiája bebizonyította, nincs elsüllyeszthetetlen hajó, a hitleri Németország hadvezetése, elsősorban azonban Dönitz tengernagy, a haditengerészet parancsnoka mégis váltig hajtogatta, hogy a Bismarckról, a német birodalom első kancellárjáról elnevezett csatahajót lehetetlen a víz alá küldeni. A történelem azonban kereken 70 évvel ezelőtt megismétlődött.
A Bismarck ot 1936. július 1-jén kezdték építeni a hamburgi Blohm és Voss hajógyárban. A vízre bocsátására azonban csaknem három évet kellett várni, hiszen egy üresen 41 000, teljes hadifelszereléssel és 2400-as létszámú legénységével pedig csaknem 51 000 bruttó regisztertonnás (vízkiszorítású) monstrum létrehozása még a hatalmas német iparnak is rendkívül nagy kihívás volt. Amikor 1939. február 14-én elhagyhatta az építősólyát, 60 000 meghívott vendég előtt Hitler hatalmas lelkesítő beszédet mondott. Nem kevesebbet jelentett ki, mint hogy a Bismarck az Atlanti-óceán korlátlan ura fog lenni.
Alapjában véve a Fürher nem túlzott, hiszen a Bismarck 252 méter hosszú, 36,6 méter széles csatahajó nem kevesebb mint 70 darab, 20–380 milliméteres ágyúval rendelkezett, a hajótestet pedig 330 milliméter vastag különlegesen edzett páncél védte. A nyolc, 380-as öbü ütegek hatótávolsága 23 kilométer volt, ami abban az időben több, mint figyelemreméltó teljesítménynek számított, és veszélyt jelentett, még a látóhatár peremén fekvő célpontok számára is.
A Bismarck nehéz légvédelmi fegyverzete kimondottan erős volt. Ezt 16 darab 105 milliméteres légvédelmi ágyú alkotta, melyeket nyolc, egyenként 27 tonna súlyú iker lövegtoronyban helyezték el. A 6,84 méter hosszú csövek egyenként 4,65 tonnát nyomtak. A lövegekből percenként 18 lövést lehetett leadni, s a kilőtt, több mint 15 kilós lövedékek kezdősebessége nem kevesebb, mint 900 méter volt másodpercenként.
Hosszan lehetne sorolni a csatahajó fegyverzetének tulajdonságait, amelyek méltán elismerést, és az ellenségnél rettegést váltottak ki.
Utólag nem nehéz leszögezni, hogy a hatalmas tűzerőre való támaszkodás, illetve az ebből eredő túlzott önbizalom lett a csatahajó veszte.
A Bismarck 1941. május 18-án indult első útjára. A Prinz Eugen nehézcirkáló társaságában Norvégia felé vette az irányt. Másnap hajnalban a parti őrség egyik felderítő Spitfire vadászgépe felfedezte, de az éj leple alatt a két hajó egyszerűen eltűnt a környékről. Az angol admiralitás ebbe nem akart belenyugodni, s megpróbálta kiszámítani a Bismarck lehetséges útvonalát. A Dánia-szorosba irányították a Prince of Wales és a legendás Hood csatahajókat, azzal a feladattal, hogy kutassák fel a német úszó erődöt. Május 24-én hajnalban meg is találták és összecsaptak vele és a német csatahajót kísérő egységekkel. A Bismarck bevetette teljes tűzerejét és az ötödik sorozattal valósággal felrobbantotta a Hoodot.
Mivel ő is kapott két találatot és az egyik üzemanyag-tartálya olyannyira megsérült, hogy kénytelen volt feladni harcias küldetési célját és a franciaországi Brestben levő német tengerészeti támaszpont felé vette az útját.
Az angolok megérezték a lehetőséget és utána eredtek, miközben csatlakozott hozzájuk az Ark Royal repülőgép-anyahajó és még négy cirkáló. Május 27-én a Királyi Haditengerészet zászlóshajójáról (az Ark Royalról) útnak indítottak néhány, akkor már ósdinak számító Swordfish torpedóvető repülőt, s a sors iróniája, hogy éppen ezek a kétfedelű légi masinák pecsételték meg a német haditengerészet büszkeségének sorsát. Torpedóikkal ugyanis eltalálták a Bismarck kormányművét, s ezzel irányíthatatlanná vált a csatahajó, illetve a 12 fokos szögben beszorult kormánylapátok csak arra voltak „jók”, hogy a hajó – kerge birka módjára – körbe járjon, mégpedig egyenesen a Hood elsüllyesztése miatt szinte bevadult angol flotta irányba. Jobbnak látták tehát, ha egy helyben maradnak és mindaddig mind a hetven üteggel védekeznek, amíg ez lehetséges. Az Ark Royal, a Prince of Wales, a King George V. , a Rodney csatahajók, a Norfolk és a Dorestshire cirkálók hosszú tengeri csatát vívtak vele, de a túlerő végül térdre, pontosabban a víz alá kényszerítette. A Bismarck viharvert lángoló ronccsá vált, ágyútornyai megnyomorítva meredtek az ég felé. Hatalmas felépítményén százával tátongtak a lyukak, amelyekből folyamatosan dőlt a füst. A több mint négyszáz gránát- és tizennyolc torpedótalálat befejezte a repülőkből ledobott „szivarok” által megkezdett munkát.
A legénység is tisztában volt a saját és a hajó sorsával, ezért Günther Lütjens tengernagy, a hajó parancsnoka elrendelte, hogy nyissák meg a hajófejék alsó szelepeit, vagyis sülyesszék el a Bismarckot. Erre azonban már nem maradt idő, mert a páncélmonstrum lassan a víz alá konyult. A legénység még életben levő 400 tagjából az angolok 118-at fedélzetre vettek, a többit pedig sorsára hagyták. A felderítő repülőgépek ugyanis jelezték, hogy a közelben német tengeralattjárók jelentek meg, tehát kénytelenek voltak elhagyni a gyászos területet.
A Bismarck ma is 4000 méter mélyen a tengerfenéken őrzi a neki szánt, de be nem teljesedett német dicsőség emlékét.
