Ki eszi meg a kenyeret? – tette fel a bölcseletinek tetsző kérdést az oromhegyesi templomban megtartott újkenyér-ünnepen a kenyérszentelő alkalmával Dobó Tibor plébános. Ünnepi prédikációjában kitért a kenyér becsületére, a mindennapi kenyerünkre, amely megadatásáért imádkozunk a templomban.
– Valamikor szép nagy, vastag héjú, cipó formájú kenyeret sütöttek a háziasszonyok, egész hétre valót. Ez a kenyér hét napon át ehető volt, és elegendő az egész család, a felnőttek és a gyerek számára egyaránt. Volt, aki megegye a nagy kenyeret, voltak gyerekek, akik ott sündörögtek az asztal körül, és boldogok voltak, ha kaphattak a nagyok kenyeréből. A fő kérdés az volt: Lesz-e elegendő kenyér, jut-e a család minden tagjának naponta legalább egy-egy szép szelet fehér kenyér? Ma már nem ez a kérdés. Ma már azt kérdezzük: Lesz-e, aki megeszi a kenyeret?
Oromhegyesen idén nyolc hónap alatt nem született egyetlenegy gyerek sem. Ezzel szemben 21 oromhegyesi lakost, idős vagy éppen kevésbé elaggott elhunyt személyt búcsúztattunk el örökre. Huszonegyen haltak meg az új kenyér ünnepéig, ők már megették a maguk kenyerét, ki többet, ki kevesebbet, annyit, amennyi megadatott a számukra.
Az egy dolog, hogy fogyunk, a fogyatkozás nem ma, nem tegnap kezdődött, de ez a hihetetlenül gyors fogyás, máról holnapra, aggasztó. Elindult az elvándorlási hullám is, ami a kevés születés mellett tovább tetézi a bajt. Hogy mi lesz ebből, nem tudjuk, de az biztos, hogy a közösségünk számára roppant nagy fájdalom.
Búcsúzik a nyár, a gólyáink is elvonultak melegebb vidékekre. Számomra megrázó élmény volt a nyáron, amely nem is volt igazi nyár, hogy a helyi közösségünk épületére Szent József napjára idén is megérkezett gólyapár hosszú évek óta először az idén nem nevelt kisgólyát, nem volt egyetlenegy fiókájuk sem. Nem láthattuk azt a vidám jelenetet, amikor a kisgólyák hangos kelepeléssel üdvözlik az élelemmel érkező gólyaszülőket, és tátogó csőrrel várják, hogy milyen finom falatokat tesz elébük az anyjuk.
Valami ösztönös dolog folytán a gólyapár átköltözött az iskola kéményére, ott elkezdtek új fészket építeni, mintha csak addigi életükben azt érezték volna, hogy a korábbi helyen, ahol voltak, nem volt áldás, nem születtek utódaik. Nem mentek el Svájcba vagy Londonba, csak a szomszédos iskolaépület kéményére. Jövőre vissza fognak jönni, ők is bíznak abban, hogy jövőre jobb lesz, sikeresebb év lesz, lesznek fiókáik, amelyeket fel tudnak nevelni. Ebben bízunk mi is, és abban, hogy a földműves idén ősszel is vet búzát, és lesz majd, aki megeszi a kenyeret – üzenete prédikációjában Dobó atya.
