A csókai Csépe István földműves mindössze két hektáron gazdálkodik, traktorral és más mezőgazdasági géppel nem rendelkezik, lovas kocsival közlekedik a határban. Az apuka három lányával a kéthektárnyi földből próbál megélni, miközben az ikerlányok, Lídia és Szilvia Zentára járnak középiskolába, idősebb testvérük, Violetta pedig Szegeden tanul, pedagógiai egyetemre jár. Anya, feleség nélkül három nagylányt nevelni és taníttatni a kevéske földből komoly kihívás egy apa számára.
– Ők nevelnek engemet, olyanok vagyunk, mint a mesebeli király és három lánya – jegyzi meg tréfás melankóliával István, aki két és fél éve munkanélküli, kilenc éve elvált.
– Munka nélkül csak magunkra számíthatunk, szociális segélyt nem kapunk, családi pótlékot nem adnak, a meglévő kis földdel vergődünk. Még alig múltam 15 éves, amikor már a húsgyárban dolgoztam, de sajnos már ott régen nincs munka. Dolgoztam a Rét mezőgazdasági birtokon, de azt is tönkretették azok, akiknek ebből hasznuk származott.
Beszélgetésünk közben az utcai árok partján, a blokktéglán ülő lányok kezében meg-megvillan a tűzőtű. Nyaralás helyett dohányt fűznek, s közben egy-egy csöndes megjegyzés is elhangzik, nem mindenben értenek egyet apjukkal, ők nem panaszkodnak, halkan szólnak, még a riportermagnó sem tudja feljegyezni.
A család minden tagja kiveszi a részét a munkából, másként nem is lehetne, kizárólag saját erejükre, találékonyságukra vannak utalva a szűkre szabott, bátran mondhatjuk, szegényes anyagi lehetőségek mellett.
A Csóka keleti felén futó legszélső utcában, a szerény családi ház előtt egy kisebb zsák hagyma vár vevőre. A jófajta bánáti vöröshagyma kilója háztól már 25 dinárért megvásárolható.
– A háromnegyed hold dohány mellett termesztünk hagymát is, meg minden egyebet, ami a konyhára, a főzéshez kell, a zöldségféléket, a krumplit magunk termesztjük, magunk állítjuk elő, amit megeszünk, mindenben igyekszünk önellátók lenni. Boltba csak ritkán járunk.
Szép nagyok a dohány levelei, de még csak az aljleveleket, a „sűttajját” szedjük, ez a leggyöngébb minőségű, de ezért is jár valamicske pénz. Talán tíz mázsa szárított dohánylevelet át tudunk majd adni a csókai dohányfeldolgozónak. Nem panaszkodásként mondom, de a kistermelőket minden szinten elnyomják, ha például én szeretnék kivenni néhány hold kaszálót, nem kaphatok, mert nem fizetem a földművesnyugdíjat. A községi vezetésnek jobban oda kellene figyelnie ránk, kisemberekre.
Van valamennyi jószágunk is, két tehenet tartunk, semmiből sincs sok, ennyit engednek meg a lehetőségeink. A zöldséget, a tejet, a húst megpróbáljuk magunk megtermelni. A két hektár föld jövedelméből, még ha intenzív, munkaigényes ipari növényeket termesztünk is, csak nagyon szerényen tudunk megélni, miközben mindhárom lány még iskolába, egyetemre jár, ami pénzbe kerül. Ami erőmből telik, megteszem, hogy folytatni tudják a tanulmányaikat, néhány év múlva talán már valamelyikük munkát is talál, ami könnyítene a helyzetünkön – mondta dohányfűzés közben Csépe István, akit az élet nehézségei nem törtek meg, a nélkülözés ellenére nem csügged, teszi a dolgát, mert tudja, hogy csak magára és három szorgalmas lányára számíthat.
