„Magányos sír…”

Molnár Tibor „Magányos sír…” – Első világháborús osztrák–magyar katonai temetők, emlékművek a mai Vajdaságban és Belgrádban című kötetét mutatták be kedden délután a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban. A szerzővel Hajnal Jenő, a kötet szerkesztője beszélgetett. A kiadvány a Délvidékiek a nagy háborúban című sorozat lekerekítéseként is értelmezhető, hiszen annak nyolcadik köteteként egy-egy feldolgozott település rövid történetét, nemzetiségi és felekezeti viszonyait, a temető és/vagy emlékmű kialakítását, illetve létrehozását, valamint későbbi sorsát is vázolja – tudtuk meg a könyvről, amelyről Molnár Tibor lapunknak adott nyilatkozatában bővebben is beszélt. Elmondta, hogy tízéves kutatómunka eredménye ez a könyv.

– Mint az első világháborús veszteségekkel foglalkozó kutató rájöttem, hogy nem minden katona a harctéren halt meg, hanem sokan közülük a hátországban is. Ezt próbáltam körüljárni, hogy milyen körülmények között, hogy kerültek ide, hol létesültek hadikórházak, és amikor elhunytak ezek a katonák, hová kerültek. Magyarkanizsa esetében pontosan tudjuk, hogy a Nagytemetőben van egy parcella az első világháborúban elesetteknek, hiszen Magyarkanizsán kisegítő hadikórház működött, amelyet a Vöröskereszt működtetett. A hadvezetőség igyekezett olyan katonákat hozni Magyarkanizsára, akik vagy kanizsaiak voltak, vagy környékbeliek, hogy hazai földben nyugodjanak. Ám ez nem mindenhol van így. A nagyobb településeken, például Újvidék, Zombor, Szabadka, Pancsova, Nagybecskerek esetében a Monarchia egész területéről szállítottak sebesülteket és betegeket, és az elhunytakat az ott már meglévő felekezeti temetőkbe temették. Tehát külön a római katolikus vallásúakat, külön az ortodox vallásúakat, külön a zsidó felekezetűeket. Ezeket a színhelyeket jártuk be. Ez több éven keresztül tartott, hol egyik településre jutottunk el, hol a másikra, és nem volt egyszerű megtalálni ezek nyomait, hiszen a több mint száz év megtette a hatását. Tudjuk, hogy ezeket a temetőket nagyon sokáig nem volt lehetőség gondozni, és az enyészet lett rajtuk úrrá. Ahol megtaláltuk a nyomokat, ott természetesen fotódokumentációt készítettünk, utána a levéltári kutatásokkal kiegészítettük – magyarázta Molnár Tibor.

– A kötetben 27 vajdasági település van feldolgozva, illetve Belgrád, ami egy kicsit kilóg, hiszen nem tartozik szervesen a Vajdasághoz. Tudni kell azonban, hogy a belgrádi osztrák–magyar temető tulajdonképpen egy gyűjtőtemető. A háborút követően, a két világháború közötti időszakban a Belgrád környékén lévő katonatemetőket felszámolták, exhumálták a maradványokat, és úgy hozták létre a ma meglévő belgrádi első világháborús osztrák–magyar katonatemetőt. Összetemették a maradványokat. Az első világháború során 1914 őszén és 1915 őszén Szerbia hadszíntér volt. Nagy kiterjedésű temetők jöttek létre ott, ahol a csataterek voltak. Gyakorlatilag a csatatér mellett, a csata után temették el a halottakat. Ezeket aztán később felszámolták, és különösen a 30-as években hoztak létre nagy emlékműveket, és az alá temették az emberi maradványokat. Ezekre az emlékművekre mind azt írták rá, hogy szerb katonák nyugszanak itt, holott ott vannak az osztrák–magyar katonák is, és talán érdekes volna ezt is bejárni, és valami hasonló módon feldolgozni – mondta Molnár Tibor.

A kötet a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában jelent meg.