Immáron a negyedik évadában robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós műsora. Akik követik, azok már jól tudják a koncepciót, akik nem, azoknak pedig gyorsan bemutatnám: minden héten beül mellém valaki a Taxi anyósülésére, akivel autókázás közben különféle témákról beszélgetünk. A műsorban felbukkannak a már korábbról ismert arcok, de igyekszünk olyan személyeket is bemutatni, akik eddig meghúzódtak a háttérben, munkájukkal azonban jelentősen hozzájárulnak egy-egy intézmény működéséhez vagy egy adott közösség életéhez. Az elkészült műsorunkat a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és az online felületünkön tekinthetik meg, az interjú szerkesztett formáját pedig hétvégi lapszámunkban olvashatják.
Egy olyan összetartó közösség életében, mint amilyen a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ, azon belül pedig a Cirkalom táncegyüttes, elkerülhetetlen, hogy a tagok egy nagy családdá váljanak. Számos házasság köttetett már a tagok között, a lakodalmakban pedig elkápráztatják a násznépet azzal, ahogyan a modern stílusba belecsempészik felmenőink szokásait. A húsvéti locsolkodásuk Vajdaság-szerte ismert: húsvéthétfőn házról házra járnak, és hagyományos viseletben, természetesen egy nagy vödör vízzel, locsolják meg a férfiak a lányokat. Lehet, hogy az ő hagyományápolásuk is hozzájárult ahhoz, hogy egyre több településen elevenítik fel ezt a szokást. A tudásukról számos helyszínen számot adtak már, a legtöbbször díjjal tértek haza. Az egyik legismertebb bemutatkozásuk az volt, amikor a magyarországi Fölszállott a páva népzenei és néptánc-tehetségkutatóban szerepeltek. Mindezekről Kisimre Szerda Anna néptáncpedagógussal, a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ elnökével beszélgettünk topolyai utunk során.
Aki csak ismeri, tudja Önről, hogy gyermekkora óta szerves részét képezi az életének a népzene és a néptánc. Mikor tette meg az első tánclépéseit?
– Akkor még nem úgy volt, mint most, hogy három-négyévesen néptáncra járnak a gyermekek. Kislánykoromban szinte mindennapos volt az éneklés, és amikor alkalom adódott rá, akkor táncmulatságokra jártunk. A disznótorok alkalmával is volt egy harmonikás, mi pedig táncra perdültünk. Felsős voltam már, amikor az iskolában néptánccsoport indult. Jelentkeztem, néhány évig táncoltam is. Később, amikor a bátyám bekapcsolódott a Batyu együttes munkájába, akkor én is követtem, így igazából először népdalénekléssel kezdtem el foglalkozni. Így csöppentem bele a népzene világába, és nekem ez volt a normális. Eredeti népzenei felvételeket hallgattam, s ez határozta meg a további életemet is.
A budapesti Táncművészeti Főiskolán szerzett néptánc-pedagógusi oklevelet. Mi volt az, ami a szülőföldjén tartotta?
– Nem is volt szó arról, hogy máshol éljek. Itthon már dolgoztam, amikor lehetőségünk nyílt levelező képzésben elvégezni ezt a szakot, így csak hétvégente jártunk a főiskolára. Az volt a célunk, hogy elsajátítsuk a pedagógiai és módszertani munkát, azt, hogy hogyan kell tanítani a néphagyományokat, mert ebben hiányosságot szenvedtek a vajdasági néptáncoktatók. Korábban Topolyán, ha jól emlékszem 1995-ben, lehetőségünk nyílt egy C kategóriás néptáncoktatói képzésen részt venni. Ez kétéves időszakot ölelt fel, azonban az akkori nehézségek miatt nem tudtuk elvégezni, mégis ez alatt a rövid idő adott alaptudást szereztünk, amellyel felvételt nyerhettünk a főiskolai képzésre. Az ottani tanárok segítségével sikerült elindítanunk Vajdaságban is egy képzést, hiszen úgy gondoltunk, hogy az ott megszerzett tudás elengedhetetlen ahhoz, hogy átlássuk az egész néptáncmozgalom módszertanát, tulajdonképpen az oktatási részét. Nemcsak az a fontos, hogy valaki jó táncos legyen, hanem az is, hogy a tudását átadja a következő generációknak.
Mindig is fontos volt az Ön számára, hogy a férje is a néptáncosok köréből kerüljön ki?
– Természetesen. Mindig is úgy képzeltem el, hogy egy olyan valaki legyen mellettem, aki ugyanabban a körben mozog, mint én, hiszen ez nem egy átlagos szakma. A próbáink késő délutántól estéig tartanak, heti több alkalommal, a fellépéseink pedig hétvégén vannak, sőt, akkor, amikor mások ünnepelnek, mint pl. március 15-én vagy augusztus 20-án.
Mit jelent az Ön életében a Kodály Zoltán M. M. K.? És mit jelent Topolyának?
– Nekem a második otthonom, sőt, néha az első, hiszen van olyan is, amikor nem jutok haza még ebédidőben sem. Emellett azt a helyet, ahol meg tudjuk valósítani mindazt az elképzelést, amit a néptánccal, a népzenével, és úgy egyáltalán a népi hagyományokkal akarunk kifejezni. Bízom benne, hogy a topolyaiak büszkék a központ működésére. A műsorunk látogatottságából ítélve sokan szeretik az együtteseinket. Úgy gondolom, hogy a kodályosok messzire elvitték Topolya hírét.
Nemegyszer fordult elő, hogy a közönség vörösre tapsolta a tenyerét egy-egy fellépésük után. Önök mit éreznek egy ilyen siker után?
– Elégedettséggel tölt el bennünket az, hogy tetszik a közönségnek. Igazából a táncosnak a taps a fizetsége, és mindig jólesik, ha érezzük ezt a visszajelzést. Nemegyszer hallottuk már vissza, hogy az az energia, lendület, beleélés, amivel mi létezünk a színpadon, megérinti a nem magyar anyanyelvű embereket is. Megérzik a színpadi jelenlétünkből azt, hogy valami nagy dolog ment végbe.
Mi az, ami hajtja Önöket?
– Szerintem mindenkit más. Engem például az, hogy fontos a népi kultúránk továbbéltetése és népszerűsítése. Fontos tudatosítani az emberekben azt, hogy nekünk is van olyan ünnepünk, amelyen be kell öltözni. Ez a farsang. Nem halloweenkor kell jelmezbe bújni. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy más szokások nem fontosak, és nem lehet azokat is tisztelni, de először a sajátunkat kell a lehető legjobban megismerni. A táncosok között van olyan is, akit a közösség hajt, hiszen mi magunk is úgy érezzük, és szoktuk is mondani, hogy egy nagy család vagyunk. A próbákon kívül is barátkozunk, programokat szervezünk, ha kell, segítünk egymásnak. Ugyanez jellemző a fiatalabb csoportokra is, és jó látni, hogy egyre több összejövetelükön jelenik meg a néptánc és a népzene.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta és Kisimre Szerda Anna
