Immáron a negyedik évadában robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós műsora. Akik követik, azok már jól tudják a koncepciót, akik nem, azoknak pedig gyorsan bemutatnám: minden héten beül mellém valaki a Taxi anyósülésére, akivel autókázás közben különféle témákról beszélgetünk. A műsorban felbukkannak a már korábbról ismert arcok, de igyekszünk olyan személyeket is bemutatni, akik eddig meghúzódtak a háttérben, azonban munkájukkal nagyban hozzájárulnak egy-egy intézmény működéséhez vagy egy adott közösség életéhez. Az elkészült műsorunkat a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és az online felületünkön tekinthetik meg, az interjú szerkesztett formáját pedig hétvégi lapszámunkban olvashatják.
Vannak olyan ismert személyek, akik már számtalanszor adtak interjút, munkájukból kifolyólag. Ebből adódóan már előre tudhatják a kérdések menetét is. Ezt a megszokottságot szerettem volna megtörni ebben a Taxi-adásban. Amikor megtudtam, hogy Verebes Judit is szerepel a lehetséges vendégek között, egyből éreztem, hogy itt most valami másra lesz szükség. Ekkor jött egy játéknak az ötlete: a háttérbe vonultam most, a kérdéseket pedig ő húzta ki magának. Így lett az, hogy nem a megszokott sorrendet követtük – gyermekkor, színészi pálya, jövő –, hanem épp ami a keze ügyébe került. Elárulhatom, mindketten nagyon élveztük ezt a formátumot, hiszen a kérdéssort tőlem kapta, én is kíváncsi voltam, hogy épp melyik következik, de Judit is örömmel ment bele a kis játékomba. Érdemes teljes egészében megnézni videón is a nem mindennapi interjút a már jól ismert felületeinken (Facebookon, YouTube-on és a weboldalunkon).
Van olyan álmod vagy célod, amit eddig még nem mertél megosztani senkivel?
– Nem hiszem, hogy lenne bármi is, amit ne mondtam volna el másoknak. Természetesen nekem is voltak és vannak álmaim. Érdekes módon ezek között nem mind kapcsolódott a színházhoz. Gyerekkoromban például nagyon vonzott a lovak világa és elképzeltem, hogy a színház mellett ezzel is foglalkozhatok. Próbálkoztam is ezen az úton még a Covid-időszakában, amikor úgy tűnt, lehetőségem nyílik rá. Végül ez nem valósult meg, és ma már biztosan nem leszek hivatásos lovasedző, de a lovaglás és a lovak iránti érdeklődésem nem múlt el. Remélem, időnként még lesz alkalmam ezzel foglalkozni, hiszen néhány évig aktívan jelen volt az életemben. Az álmok és a célok fontosak, még ha aprók is. Mindig kell valami, ami felé haladhatunk, mert ha ezek elfogynak, az ember könnyen ürességet érezhet.
Egy-egy előadás után mit tartasz a legfontosabb visszajelzésnek: a közönség tapsát, a kollégák véleményét vagy a saját érzéseidet?
– Mindhárom tényező fontos számomra. A közönség tapsa szerintem elengedhetetlen, minden színész megérdemli. Érdekes módon a tapsrend mindig az utolsó, amit egy előadás próbafolyamatában összeállítunk. Bemutató előtt ez már szinte mellékesnek tűnik, mégis óriási jelentősége van, hiszen ez az a pillanat, amikor az ember érzi, hogy megdolgozott a sikerért. Maga a taps, az a töltet, amit ott kapunk, az egyik legfontosabb dolog ebben a hivatásban. A kollégák véleményével kapcsolatban akár azt is mondhatnám, hogy nem érdekel, de természetesen igen. Bár nem szokás minden este kielemezni az előadást egymás között, azért időnként szóba kerül, hogy aznap milyen volt a játék, mi működött jobban, mi kevésbé. Jó érzés remélni, hogy a társulatban elismernek, hiszen ez sem hátrány. A saját érzéseim pedig néha igencsak becsapnak. Nemcsak velem, hanem szerintem sok más színésszel is megesik, hogy egy-egy előadás után azt érzem: „Jézusom, ki adott nekem diplomát? Mi volt ez, amit ma csináltam?” Aztán jönnek a visszajelzések, hogy fantasztikus voltam, és akkor csak állok ott, hogy: „Most akkor ki a buta?”. És persze ennek az ellenkezője is előfordul: amikor úgy érzem, hogy igazán odatettem magam, és a rendező mégis azt mondja, hogy: „Na, ez ma kicsit alatta volt.”.
Van olyan gyermekkori emléked, amely ma is inspirál, erőt ad?
– Alapvetően az érzelmek vezérelnek, gyakran a föld felett két centivel létezem. Az érzelmek erősebben hatnak rám, mint bármi más. Az inspiráció sokféle forrásból érkezhet, helyek, emberek, emlékek, olykor csak egyetlen félmondat vagy gesztus formájában. Nem is tudnék konkrét eseményt kiemelni, mert ha egy emléket egy személyhez kötök, akkor inkább az adott ember lesz a fontos, nem maga az esemény. Például a nagyapám sokszor emlegette, hogy a szeretet a legfontosabb dolog a világon. Gyerekként már szinte előre tudtam, mit fog mondani, mégis minden alkalommal elmondta. Akkor talán nem is érzékeltem igazán ezeknek a szavaknak a súlyát, de ma már tudom, mennyire mély üzenetet hordozott. Hasonlóan fontosak számomra a barátaim, akik mindig mellettem álltak és természetesen a családom, akik biztos alapot és támogatást jelentenek. És nem hagyhatom ki a páromat sem, mert óriási szerepe van abban, hogy a munka és a hivatás okozta stresszt le tudjam tenni. Hiszen mindegy, milyen szakmát választunk, feszültségek mindenhol vannak, de ha van egy ember, akihez hazaérve le lehet ülni beszélgetni, akár egy komoly eszmecserére, akár csak egy megnyugtató kikapcsolódásra, az felbecsülhetetlen. Ezek az apró pillanatok adnak igazán erőt és inspirációt.
Mit tanultál magadról a színházon kívüli életed során?
– Őszintén szólva, folyamatosan tanulom önmagam, és azt hiszem, ez egy élethosszig tartó folyamat. Jelenleg azt tapasztalom, hogy könnyen elveszítem a bizalmamat önmagamban, pedig ennek nem kellene így lennie. Ugyanakkor rájöttem arra is, hogy mennyire fontos nekem a környezetem: az emberi kapcsolatok, a kedves szavak, az egymás támogatása és motiválása. A mindennapokban is rengeteg apróságot figyeltem meg magamon, például hogyan tudom fenntartani a saját motivációmat, milyen a bioritmusom, és hogyan változtam az elmúlt 15 évben. Egészen más ember vagyok most, 30-31 évesen, mint tinédzserként voltam. Folyamatosan elemzem magam, és szeretném ezt a szokásomat megtartani, mert hiszem, hogy ez fontos. Nem mindig kellemes felismerni bizonyos negatívumokat, de úgy gondolom, érdemes időről időre visszakérdezni magunktól, átgondolni a dolgainkat. Ez segít abban, hogy az ilyen kérdésekre is őszintén tudjak válaszolni.
Magyar Szó Taxi: Mi hozzuk a híreket!
Nyitókép: Kállai Göblös Nikoletta és Verebes Judit
