Annak, aki nem ismeri a zentai és a magyarkanizsai viszonyokat, a nemzetiségi összetételt, az aktuális eseményeket és mindazokat a történéseket, amelyek mellett a helyiek – legyenek ők magyarok vagy szerbek – nagyobb felhajtás nélkül elmennek, a Tabloid szerb nyelvű bulvárlapban megjelent pamflet alapján az lehet a szent meggyőződése, hogy az e két városban élő államalkotó nemzet tagjai még az utcára sem mernek kimozdulni, mert félnek a vérszomjas magyaroktól. A legnagyobb részük ugyanakkor munkanélküliként tengődik, hiszen minden valamire való munkahelyet elfoglaltak a magyarok.
Ha ez igaz volna, vajon olykor panaszkodnának-e (egymásnak) a magyarok, hogy a jobban fizető vállalatokban és intézményekben a vezetők nem az ő soraikból kerülnek ki? Ez vonatkozik például a zentai bíróságra, a rendőrségre, a cukorgyárra, a Nemzeti Foglalkoztatásügyi Alapra, a Köztársasági Rokkant- és Nyugdíjbiztosítási Alapra, a Köztársasági Egészségügyi Alapra, s korábban – egy rövid ideig – a helyi önkormányzat hatáskörébe tartozó egyik közvállalatra is.
A zentaiak egy része (akit éppen érdekel) azt is tudja, hogy Bojan Pajtić, a Tartományi Végrehajtó Tanács elnöke olyan „palotát” (a Tabloid szerint „dvorac”-ot) épített magának és családjának, amilyen a városban százszámra található. Arról nem is szólva, hogy egy pravoszláv pap fia, vagy még inkább egy, az ő idejében közismert és sokak részéről igen tisztelt hivatásos tűzoltó unokája, aki a hazalátogatásai alkalmával testőrök nélkül sétál a városban. És – minő csoda! – az emberek megsüvegelik, ő pedig magyarul köszön vissza mindenkinek.
Vajon kinek szúr ez a szemet? Annak az állítólagos gimnáziumi tanárnak, aki a fél-ismeretlenségben nyilatkozik, nevesincs magyar szomszédasszonyára hivatkozik? Nos, az utóbbi velünk, újságírókkal is előfordul, ha egy rövid jegyzet zárópoénját, a hatás kedvéért „a székelykevei sógor” szájába adjuk. Csakhogy mi nem rágalmazunk, és főleg nem uszítjuk egymás ellen az itt élő nemzeteket. És nem teregetjük ki nyilvánosan a tájékozatlanságunkat, miszerint például Pék Zoltán korábbi polgármester a kommunális vállalat igazgatója volt.
Zoran Prodanović bíró (ismeri valaki ezt a nevet?) felhánytorgatja, hogy a rendőrség nem tudta megoldani Momir Lazić szerb(!) ügyvéd esetét, de arról nem szól, hogy a horgosi Szalma család kivégzése is a döglött akták között szerepel. És honnan tudja, hogy a zentai magyarok nem vásárolnak szerb árut? Tapasztalatból? Tehát arról sem értesült, hogy a CBA üzletlánc, valamint a malom is szerb kézben van.
És az igen kevéssé tisztelt bíró, valamint a Radovan S. nevű tanár azt sem akarja tudni, hogy a tejgyárat és a TAMP-ot is szerb nemzetiségű ember vette meg (és tette tönkre), akárcsak a kereskedelmi vállalatot.
Azt pedig végképpen szem elől tévesztik a nyilatkozók, az újságíró és az eddig számunkra ismeretlen Tabloid szerkesztői, hogy a közüzemi díjak (villany, fűtés, telefon stb.) fizetése terén Vajdaság (és ide tartoznak a saját országukat „nem tisztelő” magyarok is) évtizedek óta az első helyen áll, a niši, a belgrádi és a dél-szerbiai körzetekkel ellentétben.
Mindent összvetve: vajon mi volt a célja a tacepao-szintű Tabloidnak ezzel a támadással? Egymásnak szeretné ugrasztani a két nemzetet? Az ilyen hozzáállást uszításnak, nemzeti türelmetlenség szításának is nevezik, aminek a bűnüldöző szervek beavatkozását kellene feltételeznie. Ha pedig nem teszik meg, akkor esetleg igaza van a bírónak: katasztrofális a helyzet. Pláne a teljes újságoldalon összehordott hazugságokat illetően, amelyek tényként vannak tálalva.
Ha élne Goebbels, Hitler propagandaminisztere, most elpirulna szégyenében, hogy ő annak idején ehhez képest milyen naivan tömte a nép fejét a különféle rágalmakkal, más nemzetek számlájára írt hazugságokkal.
