A politikai és a szakmai körök évek óta „lebegtetik” a vízgyár megépítésének szükségességét. Tudomásunk szerint már folyamatban van a projektum kidolgozása, tehát megtörténhet, hogy belátható időn belül létrejön ez az objektum. Arról azonban eddig senki sem volt hajlandó nyíltan beszélni, hogy a fogyasztókra nézve milyen anyagi következményekkel járna egy vízgyár üzemeltetése.
A zentai kommunális vállalat által nyújtott vízszolgáltatást jelenleg a városnak hozzávetőleg 19000 lakosa veszi igénybe. Csaknem háromezren ugyanis még mindig a magánszemélyek által üzemeltetett és karbantartott törpehálózatokból kapják az életet jelentő folyadékot. Külön téma lehetne, hogy ez miképpen lehetséges, hiszen már több mint két évtizeddel ezelőtt az akkori képviselőház elfogadta a természeti kincsek kiaknázásáról szóló törvényt, amely egyértelműen kimondja, hogy magánszemély ilyen tevékenységet nem folytathat.
Maradjunk azonban a vízgyár témájánál.
A 19000 lakos naponta átlagban 3560 köbméter, vagyis 3,56 millió liter vizet fogyaszt el. A nyári időszakban az egészségügyi szakemberek folyamatosan arra biztatnak, hogy a hőség miatt egy nap alatt 2,5–3 liter folyadékot kell fogyasztanunk, ellenkező esetben a szervezet igencsak megsínyli a kánikulát.
Talán mondani sem kell, hogy a legnagyobb melegben sem esküszik mindenki a csapvízre. Inkább felhajt egy (vagy több) üveg sört. De ha ez nem így volna, akkor is naponta mindössze 57000 liter vizet innánk meg, ami a fentebb említett átlagos felhasználásnak alig 1,6 százaléka.
SZÁMÍTÁSOK
Mi történik a többi 98,4 százalékkal? Nos, a fürdőszoba-használat és a tisztálkodás, ide értve a mosógép működését is, naponta átlagban száz liter vizet követel. A további mennyiséget az emberek a kert, a ház előtti füves terület vagy virágok locsolására használják.
Mindezt csak azért érdemes tudni, mert a zentai vízgyár megépítése legalább hárommillió eurót emésztene fel. A szakemberek szerint azonban nem is ez a legnagyobb gond, hiszen az Európai Unió időnként szívesen hozzájárul a környezetkímélő megoldások pénzeléséhez. A problémát egy ilyen korszerű tisztítóberendezés üzemeltetési költsége képezi. Ha ugyanis az eddiginél sokkal több energiát és vegyszert kell felhasználni, logikus, hogy a vezetékes víz köbméterenkénti ára sem ragadhat meg a jelenlegi, adóval együtt számított 27,13 dinárnál. Bizonyos számításokból ugyanis arra következtettek a hozzáértők, hogy a zentaiak a vízgyári vízért nem kevesebb, mint 1,20 eurót, vagyis nagyjából 100 dinárt fizetnének. Egyéni átlagos fogyasztásra kivetítve ez azt jelenti, hogy a havi átlagos 5,62 köbméteres mennyiségért nem 152,47, hanem 562 dinárt fizetne, s ebből csak kereken 9 dinár értékben volna szüksége fogyasztható vízre. A többit a fentebb említett, kevésbé érzékeny célokra (mosás, locsolás stb.) használná.
Persze a majd négyszeres árért a víz nem tartalmazná a literenként megengedett 10 milligramm arzént. A szerbiai előírások szerint ugyanis ez a felső határ, holott az EU egyes országaiban ennél jóval nagyobb mennyiség is belefér az egészségügyi határértékbe. Arról nem is szólva, hogy a Szerbiában előállított és forgalmazott ásványvizek némelyikében 50 milligrammban határozták meg az arzén felső határát.
Talán az sem mellékes, hogy a szakemberek becslése szerint a csapvíz egyharmadát az emberek locsolásra használják. Annak ellenére, hogy ez a mennyiség nem kerül a szennycsatornába, a kanalizációs díjat fizetni kell.
A NÉMET PÉLDA
Németországban mondjuk merőben más a helyzet. Ott a vízhasználati díjat az elvezetés és a tisztítás költségeivel egy tételben mutatják ki. Ha valaki a kertjét, parkját akarja locsolni, a városháza illetékes osztályán bejelenti szándékát, ahol használatra egy ellenőrző vízórát kap. Ezt szereli fel a kerti csapra, a műszeren átfolyt mennyiséget levonják a háztartás összfogyasztásából, és negyedáron számlázzák a polgárnak. Merthogy a víz- és szennyvíztisztítási díjnak egynegyede a vízszolgáltatás, háromnegyede pedig a víztisztítás költségeit fedezi.
Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy érdemes-e megépíteni egy nem olcsó vízgyárat csak azért, hogy a későbbiek során a jelenlegi árnak a négyszeresét fizessék a polgárok, de az egészségüket csak a természeti kincs 1,6 százaléka befolyásolja az eddigieknél előnyösebben.
