Naponta hallunk szinte megbotránkoztató híreket, hogy egyik vagy másik városban, általában duhaj fiatalok, megrongálják a közterületen levő facsemetéket, padokat. S amire néhány évtizeddel ezelőtt nem volt példa, napjainkban már szinte menetrendszerűen történnek sírgyalázások, a temetőkben való botrányos viselkedés-sorozatok.
Ez alól Zenta sem kivétel. Volt már rá eset, hogy a Tisza-parti lakótelephez vezető úton egyetlen éjszaka az akkor még igen gyenge facsemeték tucatját egyszerűen derékba törték.
Újabban, s ez már nem csak az erejükkel mit kezdeni nem tudó aranyifjak duhajkodásának, hanem a folyamatos elszegényedésnek (is) a jele, hogy a Népkertben, minden bizonnyal motorfűrésszel, levagdosták a padok fatámláit és ülőkéit. Persze, senki semmit sem látott, hallott. Pedig a motoros láncfűrész zúgása elég messze elhallatszik.
A másik kirívó példa, ami hozzávetőleg két-háromszáz embert érint, a mákosi, úgynevezett salakos út „története”. A több mint két és fél kilométer hosszú utat két évben is tavasztól őszig egy Varga Zoli nevű fiatalember, egyesek epés megjegyzései ellenére is, önszorgalomból javítgatta. Ásóval, lapáttal, talicskával, még az ősszel is, nem ritkán sötétben, láthatósági mellényben, szorgalmasan dolgozott. Hogy miért tette? Ahogy ő mondta, ez az ő ajándéka a mákosiaknak.
Munkája nyomán tavaly tavasztól őszig olyan volt az út, hogy akár 50-60 kilométeres sebességgel is lehetett hajtani rajta.
A tél beköszönte óta azonban merőben megváltozott az út állapota. A nyomokból most is jól látszik, elsősorban traktorok olyan kátyúkat vájtak, hogy még a magasabb autók alja is a sarat húzta. A föld és salak keveréke a fagy, majd az enyhébb idő hatására „megkelt” és az a néhány felelőtlen, másokkal nem törődő traktoros jószerivel használhatatlanná tette az utat. Ők ugyan továbbra is tudnak közlekedni rajta, hiszen az erőgépnek nem jelent gondot a térdig érő lyuk és kátyú, de a gyümölcsösükbe metszeni igyekvők jobb ha gyalog indulnak el.
Érthetetlen és felfoghatatlan a csak rongálni szándékozók viselkedése. Akárcsak azoké a víkendtelepi szarkáké, akik képesek a frissel elültetett facsemetéket védőhálóstól, vagy a flaszternak lerakott régi téglákat betonszegélyestől ellopni.
Vagy az élesztőgyár beruházásán dolgozó vállalat kamionsofőrjei, akik jó(nak nem nevezhető, de) balkáni szokás szerint az alapból kikotort földet egyszerűen a cukorgyár által tavalyelőtt elsőrangúan megjavított út felére öntik, holott mindössze harminc méterrel távolabb a lerakóhelyre is vihették volna.
Nem, ők ezt nem tették. Vajon jobban esett a lelküknek, ha másnak kárt okozhatnak? Akárcsak a padrongálóknak, a facsemeték tördelőinek, a sírók meggyalázóinak?
Egyértelmű, hogy nem beszélhetünk véletlenszerű történésekről.
Rombolni akarni kell. S ők ezt meg is teszik.
