Kora este volt. Az Aranka folyó vékony erecskéjét magam mögött hagyva a hódegyházi pusztán tett barangolásomból, ugartyúklesből hazafelé vettem az irányt. A gulya (nem is egy van Hódegyházán) már egy órával előttem belábalt a faluba, de mégsem én voltam a puszta utolsó vendége. Az Arankával párhuzamosan lovon közeledett egy ifjú legényke, inkább amolyan legénypalánta, hiszen még a bajsza sem serkedt.
A tíz-egynéhány éves suttyó szőrén ülte meg a lovat. Barna kanca viseltes kantárral. A kantár szára dupla fonatú kötélből volt, amolyan borjúkötélből. Ezt tartotta szorosan a fiú, és irányította vele az engedelmes hátast. Mezítelen lábával ösztökélte a lovat. A jobb kezében tartott ujjnyi vastag pálcával időnként ráütött a jámbor patás oldalára, nem szedné-e fürgébben a lábát, hiszen esteledett már. Az Arankát Hodicsnál átívelő, fehérre meszelt hídhoz érve átporoszkált a túloldalra: vajon mi dolga lehet egy zsenge ifjúnak lóháton a szürkületbe hajló pusztában?
