Az egykori téglagyár dolgozói nyolc év után végre megkapták az elmaradt fizetésüket (Fotó: Gergely József)
A csókai Rad téglagyár a sikertelen privatizációs ügyletek klasszikus példája, példa arra, hogyan kell tönkretenni egy viszonylag jól működő vállalatot. Vannak, akik még emlékeznek rá, hogy milyen jó minőségű téglát készítettek annak idején ebben a gyárban, amelyet végül felszámoltak, majd a zentai cukorgyár 15millió dinárért megvásárolta, hogy hulladéklerakónak használja.
Nyolc év telt el a Rad privatizációja óta. A vevő adósa maradt 25 dolgozónak, akik a nagykikindai Önálló Szakszervezeti Szövetség csókai területi megbízottja, Vujić Szerénke kitartó munkájának köszönhetően a közelmúltban végre megkapták az elmaradt fizetésüket és a nekik járó végkielégítés egy részét. Sajnos az akkori téglagyári dolgozók közül már többen nincsenek az élők sorában, nem érhették meg azt a napot, amire nyolc hosszú évet kellett várni.
– Az új tulajdonos 2004-ben vehette birtokba a téglagyárat, amelyre jelzáloghitelt vett fel, de ennek ellenére nem fizette be az államnak a törlesztőrészleteket, és jelentős összeggel maradt adósa a dolgozóknak. Évekig tartó huzavona után a privatizációs ügynökség felbontotta a Rad eladásáról, privatizációjáról szóló szerződést. A tulaj egyszerűen eltűnt, 2004 júniusától az év végéig a munkások egyáltalán nem kaptak fizetést, bár folyt a termelés. A dolgozók egy része a szakszervezethez fordult, de nem tudtunk lépni az ügyben, mert a munkások dokumentumaihoz, a munkakönyvekhez nem tudtunk hozzájutni, nem adták ki a gyárból a szükséges adatokat. A gyár szakszervezeti alapszervezetének elnöke, az időközben elhunyt Fehér Zoltán fogta a dokumentációt, és felhozta az irodámba. Ezt követően a tulajdonos feljelentett a rendőrségen, hogy elloptam a gyárból az iratokat. Elképesztő história.
Telt-múlt az idő. Sikerült kijárni, hogy semmisítsék meg a privatizációs szerződést, de az adósság, a villany-, víz- és kommunális számlák is kifizetetlenek voltak. Közben voltak bérlői a téglagyárnak, akik nyaranta be-beindították a termelést – magyarázta Vujić Szerénke.
Az évek múltak, nehezen haladt a munkások ügye, végül is 2010-ben megtörtént a Rad felszámolása csődeljárás keretében. Még a felszámolás előtt sikerült eladni a Rad tulajdonát képező két csókai szolgálati lakást, az ebből befolyó pénzből végül is a munkások 2010 végén megkapták a fizetéseik 90 százalékát.
– A volt tulajdonostól még 2006-ban sikerült egy olyan dokumentumot kieszközölni, amellyel technológiai felesleggé nyilvánította ezeket a dolgozókat. Ennek alapján azután kérhettük a bíróságon a munkások után járó végkielégítést. A csődeljárás során végül is a munkások a törvény szerint nekik járó végkielégítés 32 százalékát megkapták. Összegszerűen ez a pénz 24–90ezer dinárt jelentett a munkaévek számának arányában. Ezt a pénzt a nyolc éve munka nélkül maradt téglagyári dolgozók idén februárban vehették fel. A gyárral szembeni többi követelést is 32 százalékban fizették ki a csődeljárásban. Azoknak, akiknek hiányzik néhány munkaév a nyugdíjhoz, megpróbáljuk kihajtani, hogy ismerjék el számukra azokat az éveket is, amelyekre nem fizette ki a gyár a járulékokat – közöltea nagykikindai Önálló Szakszervezeti Szövetség csókai területi megbízottja, hozzátéve, hogy a téglagyár példája nem egyedi Csókán, a legnagyobb vállalat, a húsgyár esete is hasonló, a verbászi tulajdonos csődbe vitte a céget, csődeljárásban felszámolták, majd ugyanannak a személynek kiadták bérbe. A munkások több hónapot dolgoztak, de fizetést nem kaptak.
Annak idején sajnos nem sikerült megakadályozni a Rad téglagyár vagyonának a széthúzását és a cég csődbe juttatását. Mindennek szemtanúja volt az említett 25 dolgozó egyike, Zorica Štrbac munkaszervezési mérnök is. A 2000 októberében bekövetkezett fordulatig Zorica a csókai önkormányzatban a végrehajtó bizottság elnöke volt, majd a változásokat követően visszatért eredeti munkahelyére, a Radba, ahol korábban igazgató volt.
– Meg voltak ijedve a Radban, hogy igazgatónak akarok visszamenni, pedig nem pályáztam erre a helyre, a végzettségemnek megfelelő munkahelyet kellett volna kapnom, de különböző kifogásokkal 2005-ig háromszor mondtak fel, a bíróság viszont minden alkalommal visszahelyezett. Már csak néhány évem volt hátra a nyugdíjig, ezt szerettem volna ledolgozni.
A Rad igazgatójává Vujić Krisztinát választották meg, aki sajnos nagyon sok kárt okozott, saját zsebre dolgozott, számlázás nélkül készpénzért adta el a téglát. A privatizáció megpecsételte a Rad sorsát, a tulajdonos nem fizette a részleteket, a termelés leállt, a privatizációs ügynökség felbontotta az adásvételi szerződést, majd újból meghosszabbították a szerződést, végül 2007-ben végleg felbontották. A részvényalap előbb egy nagykikindai személyt, majd engem nevezett ki, hogy képviseljem a gyárat. Ekkor már a cukorgyár bérelte a téglagyári gödröket, ahová legálisan hordták a hulladékot – hangsúlyozta Zorica Štrbac. –Aprivatizációs ügynökség újból meghirdette a Rad eladását, ebből reméltük, hogy a munkások az adósságok törlesztése után fennmaradó összegből megkaphatják az elmaradt bérüket. A cukorgyár ekkor vette meg a téglagyárat 15millió dinárért. Ebből a pénzből a gyár adósságainak egy részét törlesztették, én voltam a háromtagú hitelezőbizottság elnöke, a pénzt arányosan osztottuk el a hitelezők között, és a munkásokat is ebből fizettük ki.
A privatizáció nem sikerült, olyan embernek adták el a téglagyárat, akinek fogalma sem volt a termelés megszervezéséről. Amikor felbontották a privatizációs szerződést, a magát még igazgatónak tartó VujićKrisztina bírósági végzés nélkül eladta a téglagyár alapeszközeit, a gépeket, sőt még a síneket is felszedték, feldarabolták és rosszvasként eladták. Én mint a gyár tőkeképviselője nem nézhettem tétlenül, hogyan herdálják el az alapeszközöket, ugyanis ezek nélkül nem lehet beindítani a termelést. A nagykikindai ügyészségen tettem feljelentést, hogy akadályozzák meg a gépek jogtalan eladását, de azóta sem történtek lépések az ügyben. Vujić Krisztina igazgatónő a gépek eladásából saját magának kifizette a teljes elmaradt bérét, míg a többiek minimálbéréért évekig küzdött a szakszervezet, hogy legalább részben megkapják azt, ami jár nekik. A gyár két lakása közül az egyiket ki akarta sajátítani, szerencsére ezt időben megtudtuk, és leállítottuk a folyamatot, pedig már a lakás felértékelése is megtörtént – fűzte hozzá a munkaszervezési mérnök.
