Hétfő. Ebéd és eső után irány a Tisza. A strandon senki. Hát nem tudják, hogy eső után igazi élmény az úszás? Az első nyomok a homokban az én lúdtalpam lenyomatai. Az egyre ritkuló felhőfoszlányok közül előbukkanó, melegen simogató nap a vizes homokból párát csal elő. A gőzölgő strandon egyedül lépdelek a kristálytiszta víz széléig. A sima víztükröt csak néha borzolja fel egy-egy partközelben vadászó süllő. Farka, mint felajzott íj a nyilat, úgy lendíti, löki, lövi előre áramvonalas testét. A sekély parti vízben csapatosan úszkáló parányi, alig néhány centis halak szétrebbenek, egyik-másik a víz fölé ugrik, hátha elkerülné a sülő tűhegyes fogait.
Még kivárok. Nem csak a víz, a levegő is kristálytiszta. Állok a vízben. Még nem vetem magam bele magam. Alig néhány méterre tőlem a víz felett alacsonyan egy türkizkék, smaragdzöldes hátú, rozsdavörös hasú jégmadár suhan el. Az alig rigó nagyságú, rövid szárnyaival követhetetlen gyorsasággal verdeső, hangtalanul suhanó madár egy tovatűnő, élő ékkő. Ahogyan felbukkan, úgy el is tűnik.
A hűs vízben jólesik az úszás. Az idillnek és, mint kiderült, a fürdőidénynek két vállpántnadrágos, egy kövér és egy sovány munkás vetett véget. Leszerelték a strand tusolórózsáit, a csapokat, a vízpumpát és strandot elkerítő láncokat. A kocsmáros is pakol. A kocsmárosné meg is jegyezte, hogy ők is vettek több méter láncot, de bezzeg az eltűnt, ellopták. A kövér és a sovány szerelő csak hümmög, vállvonogatva távoznak.
Még néhányszor fel- és leúszom az üres strand alatt, közel a parthoz. Mért nem megyek beljebb? Csábít a töretlen sima víztükör. Mégsem úszom be, ahogyan szoktam, nem úszom fel a hídlábig, nem kerülöm meg és úszom vissza a strandig. A szokott útvonalra most valahogy nem akaródzik rátérnem, pedig van kondícióm, naponta úszok legalább félórát. Meg sem kottyanna az egy kilométeres táv, mégsem vállalkozom a leúszására.
Magam úszkálok csendesen a part közelében, és nem megy ki a fejemből a hídon látott kép. A strandra jövet a híd korlátján a nemrég vízbefúlt, 25 éves nagykikindai fiatalember képét virágok és Crvena zvezdás jelképek között függesztették ki, ott, ahol a mélybe ugrott, és bevégezte rövid földi életét.
Vége a fürdőidénynek, vége egy fiatal férfi életének, akinek barátai – akikkel együtt ugrott a hullámokba, de ők nála szerencsésebbek voltak – az áldozat portréja mellé egy zvezdás párnát kötöttek, azzal a felirattal, hogy Mnogo smo jači. Gyerekek, vajon kiknél vagytok erősebbek? Kik azok, akiket nem tört meg a fiatal élet elvesztése? Elgondolkodtatok-e vajon, mit üzentek a világnak ezzel a rögtönzött hídra felállított, vegyes érzelmeket kiváltó emlékhellyel?
