Még alig múlt tíz napja, hogy a kerti mogyoróbokor irányából halk, de jól kivehető zümmögés áradt szét a tavaszias enyhe napsütésben. Csak nem bolondultak meg ezek a méhek? De bizony szorgalmasan gyűjtögették a virágport a mogyoróágakról alácsüngő hosszú barkákról. A korán virágzó gyümölcsfákon pattanásig duzzadtak a rügyek. Mi lesz itt? Tavasz a télben? Na de most sem ette meg a kutya a telet. Egy héttel január vége előtt megérkezett a hideg, a fagy, a hó. A napokban meg már arról tudósítottunk, hogy hol mekkora hóátfúvásokkal küzdöttek gépek és emberek, hová, melyik faluba nem tudott eljutni a kenyeres autó, hány buszjáratot mondtak le és elmarad a szombati tanítás.
Jól is néznénk ki, ha kimaradna a tél, a sok fránya féreg, föld alatt és föld felett nem tizedelődne meg, hát utóbb megennének előlünk mindent. A túl korai tavasz azért sem jó, mert lefagy a zsenge hajtás, virág és gyümölcskezdemény. Nem volt mindig ilyen szélsőséges az időjárásunk, amikor tél volt, akkor hó volt, ez volt a természetes. Jól jött a téli csapadék a földeknek, mostanság azonban vagy úszik a Kárpát-medence vagy kong a szárazságtól.
Mivel már a hatodik X-et taposom, volt alkalmam anno, zsenge gyermekkoromban nagy havakban taposni. Élmény volt a hótakaró felszínén jéggé dermedt hókristályokból képződött kemény kérgen járni. A jégkéreg nem egyformán vastagra hízik a hó tetején és be-be szakadt a csizmám alatt, és térdig süppedt lábam a puha hóban, pedig akkoriban alig harmadannyit nyomtam a mázsán, mint manapság.
Falun télen mindig volt hó. Vagy csak az emlékek megszépítő messzesége festi fehérre a téli tájat? Annyi bizonyos, hogy suttyó barátaimmal nem ültünk a szobában egy percet sem, sem iskola előtt, sem iskola után. A téli szünidőről nem is beszélve. Mivel hegyen laktunk, mármint Felsőhegyen, szánkózásra több kiváló lejtő kínálkozott. A Kis közből le lehetett csúszni a Nagy köz irányába, még hosszabb lejtő kínálkozott a Kis közből a futballpálya irányába. Mivel ezeken a lejtős utcákon a járművek is közlekedtek, inkább a magas partra települt temetőben vagy a falu végén a felhagyott téglagyár környékén szánkóztunk.
A temető közepén lefutó füves, télen havas lejtőn hamar szánkópályává alakult át. A temető téli síri nyugalmát rendre gyerekzsivaj verte fel decembertől a márciusi hóolvadásig, mert hát akkoriban még télen volt a tél, akkor esett a hó, amikor annak ideje volt. A kőkeresztek és körbe betonozott sírhelyek között a meredek lejtőn az én zöld, hosszú – akár hatan is lecsúsztunk vele – vasalt talpú szánkóm a keményre taposott havon csak úgy száguldott lefelé. Voltak nagy borulások, nagy esések, amelyeket rendre harsány kacagás kísért. Úgy repült velünk a rövid téli nap, észre sem vettük, már párás szürkülettel jött az este, amikor végkép abba kellett hagyni a mókát és hazaindulni a hótól átázott cipőben és ruhában, amiért odahaza anyánktól megkaptuk az ilyenkor szokásos szidást. Ha nagyon elmaradtunk, akkor néha még egy-egy jókora nyakleves is kijárt.
A temetői szánszáguldozás nem volt veszélytelen időtöltés. A szánkón előszeretettel csúsztam le hason fekve, suhanni a havas lejtőn fejjel előre, csak úgy hasítottam a levegőt. Gyerekésszel is tudtunk már valamit a légellenállásról, ha nem is könyvekből, de tapasztalatból. Hason fekve a szánkón még nagyobb sebességet lehetett elérni, irányítani, kormányozni a suhanó ródlit fölös próbálkozás lett volna csupán. Történt egy alkalommal, hogy valami hóbuckán – mert, hát ugratókat is emeltünk hóból a lesikló pálya közepén – irányt változtatott a szánkóm, a nagy sebesség miatt kisodródtam a pályáról és fejjel nekicsapódtam egy kőkereszt talapzatának. Szikrákat szórtak a szemeim, csillagok keringtek a fejem körül meg belül is, kicsit megszédültem, de szerencsém volt, meg hát a temetőben nyugvó elődeim, az ősök szelleme megóvott a nagyobb bajtól. A homlokomon dió nagyságú kék-zöld-vörös duzzanat keletkezett, de szerencsére komolyabb következményei nem voltak az ütközésnek. A nagy autóversenyzőnek, Schumachernek nem volt akkora szerencséje mint nekem, a nagyok, amúgy is nagyobbat esnek, és a bukósisak sem mindig segít, ha nincs velünk őseink védő szelleme.
