Az utca emberének fogalma sincs arról, hogy a szervezett bűnözéssel, a korrupcióval és egyéb törvényellenes „műveletekkel” kapcsolatban mikor indulhat be az a bizonyos masinéria, amely kideríti, vajon egyik-másik pénzmágnásnak, vagy egykori magas rangú politikusnak komoly esélye van-e arra, hogy a vádlottak padjára kerüljön.
Újabban Predrag Bubalónak, a Koštunica-kormány volt gazdasági és privatizációt felügyelő miniszterének főhet a feje, mert a vizsgálat kiderítette, hogy semmittevésével lehetővé tette, hogy a belgrádi dunai kikötőt a valós értékének töredékért eladják az egyik luxemburgi cégnek. Az egyik tekintélyes gazdasági intézmény ugyanis átfogó tanulmányával bizonyította a kikötő vagyonának valós értékét, ami 3,5-szer nagyobb volt a könyvelőségi értéknél, s Bubalónak kötelessége lett volna leállítani a magánosítási folyamatot, amíg nem tisztázódik a helyzet. Ő azonban elengedte a füle mellett a figyelmeztetéseket.
Vajon miért került rendőrségi „dicsfénybe” az egykori miniszter?
Tudjuk, hogy jelenleg Ivica Dačić a belügyminiszter, aki annak idején Milošević egyik leghűbb embere volt. Azt is tudjuk, hogy a szerbiai elnökválasztáson a volt szerb diktátor ellenében az akkor igen népszerű, magát megrögzött nacionalistának tartó, egyébként – mint később kiderült – ügyes populista Koštunica indult, és a szocialista-radikális összefogás meg a csalás ellenére megnyerte a választásokat, s ezzel letaszította trónjáról Miloševićet. Vajon a hű tanítvány elfelejtette ezt a főnöke számára végzetes pofont? Talán, de egyáltalán nem biztos.
Ahogyan az sem biztos, hogy a bűnüldöző és az igazságügyi szervek a politikától teljesen függetlenül dolgoznak. Mert ha így volna, akkor nem kellene éveket várni, amíg napvilágra kerülnek a különféle disznóságok.
Akárcsak Bogoljub Karić esetében. Talán még sokan emlékeznek arra a kocsmai harmonikásra, aki meglehetősen rövid idő alatt hatalmas vagyont harácsolt össze, és pénzügyileg, gazdaságilag úgy megerősödött, hogy már saját egyetemet is alapított, s abban a szent meggyőződésben élt, hogy immár vele nem bírnak semmit. Telhetetlensége odáig fajult, hogy kevés lett számára a hatalmas vagyon és a befolyás. Politikai hatalomra vágyott és pártot alapított. Kezdetben a nála jóval erősebb „konkurencia” megmosolyogta erőlködését, és valószínűleg úgy voltak vele, hadd szórakozzon egy kicsit a harmonikás. Idővel azonban pártja egyre nagyobb népszerűségre tett szert, ezért politikai szerepvállalása kezdte veszélyeztetni a nagyobb pártok szavazóbázisát. Az akció beindulása előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a legközelebbi választásokon bőven megszerzi a parlamentbe jutáshoz szükséges szavazatokat. Vagyis más politikai tömörülés(ek) szimpatizánsait szipkázta el. Ekkor léptek hivatalosan is színre a bűzüldöző szervek, és – történelmi léptékkel mérve – pillanatok alatt összegyűjtöttek annyi nyilvánvaló törvénysértést, hogy Bogoljub kénytelen volt elmenekülni az országból.
Azt ne mondja senki, hogy egy szolgálat ilyen rövid idő alatt képes a legkomplikáltabb „félrelépést” is felderíteni. Okkal feltételezhető, hogy a bűnlajstromot tartalmazó paksaméta ki tudja mióta porosodott valamelyik „szigorúan titkos” megjelölésü páncélszekrényben, és csak az alkalmas pillanatot várta a politikum, hogy tartalmát megszellőztesse.
Ebből következtetve akár azt is feltételezhetjük, hogy Mišković, Kostić és a többi nábob tanult a leckéből, s inkább (vastag bukszával) dörgölődzik a pártokhoz, mintsem sajátot alakítson.
Egészen biztos, hogy ők nem ismerik Rejtő Jenő Fülig Jimmyjének hitvallását, miszerint „pénzzel mindent lehet, csak szégyent vallani nem”, inkább arról vannak meggyőződve, hogy pénzzel mindent szabad, csak pártot alapítani, politizálni nem.
Mert azok a titkos dossziék...
