A napokban Oliver Dulić környezetvédelmi miniszter nagy-nagy megelégedéssel jelentette be, hogy záros határidőn belül, pontosabban augusztus 30-án Belgrád Voždovac nevű városrészében, pontosabban a volt Július 4-e laktanya mintegy 50 hektáros területén hatalmas építkezés veszi kezdetét. Az építőipar több ezer munkása ugyanis nekilát 131 lakóépület, valamint a kísérő objektumok (iskola, óvoda, kereskedelmi központ stb.) létrehozásához. A tervek szerint 360 000 négyzetméternyi lakás kerül tető alá és az objektumok befejezése után ebben a kisebb városban nagyjából 20 000 ember fog beköltözni új otthonába.
A kormány döntése értelmében ezek olcsó lakások lesznek és négyzetméterenkénti áruk nem haladja meg az 1200 eurót. Az is biztató, hogy immár 1200 ember jelezte, hogy ezen a területen szeretne családi otthont vásárolni.
Várhatóan az egész lakótelep 16 hónap alatt megépül, vagyis a jövő év végén, esetleg 2012 elején megkezdődhet a boldog tulajdonosok hurcolkodása.
A miniszter szerint az olcsó(?) lakások akciója a voždovaci után is folytatódik, mivel már tárgyalnak Újvidék, Kragujevac és Niš illetékeseivel.
Nehéz volna vitatni a politikai vezetés ilyen irányú jó szándékát és pozitív elkötelezettségét, hiszen az olcsó(?) lakások építésének számos előnye van. Elsősorban a fővárosban igen sokan megszabadulhatnak a borsos árú albérlettől, s a saját tulajdon varázsát csak az érti és érzi igazán, aki egyedülállóként vagy családostul bejárta az albérlők tövises útját.
A dolognak azonban mégis akad néhány bökkenője. Dulić szerint ugyanis a következő lépés Kragujevac, Újvidék és Niš lesz. Ez eléggé érthető és logikus, hiszen az említett városokban egy vagy több laktanya is van, amely évek óta parlagon hever, hiszen azt az árat, amit a katonai vezetés szeretne kapni, a városoknak eszük ágában sincs megadni. Márpedig minden, bizonyos élettapasztalattal rendelkező ember tudja, hogy a lakatlan épületek sokkal gyorsabban mennek tönkre, mint amelyekben emberek élnek. Ehhez tartozik, hogy őrzésük (karbantartás nélkül is) nem kis összeggel terheli a költségvetést. A felvigyázók pedig nem tudnak mindenkor a kaszárnya mindegyik szegletében lenni, s igen komoly az esély rá, hogy az őrök máshol tartózkodása idején az épületeket, a szó szoros értelmében vett önsegélyező céllal, látogatják, vagy látogatni fogják a „gyűjtögetők”. Magyarán: belátható időn belül ezekben a laktanyákban kő kövön nem marad, mert szétlopkodják őket. Lakásépítési célra történő felhasználásuk tehát logikus és ésszerű.
A kérdés csupán az, hogy miért kizárólag ebben a négy városban fektet be hatalmas pénzeket az állam a lakásgondok enyhítése érdekében. Hiszen akár Szabadkán, Kruševacon, vagy éppen Kevevárán is van a fenti célra hasznosítható katonai létesítmény. Arról nem is szólva, hogy – például – Zentán a katonai vezetés a mai napig nem adta vissza a városnak a laktanya több mint hetven évvel ezelőtt városi pénzen épített objektumát, holott az akkor megkötött szerződés értelmében már régen kötelessége lett volna.
S egyáltalán, vajon fiatal és kevésbé fiatal albérlők, pályakezdők és szükséges (szak)emberek csak Belgrádban, Újvidéken, Nišben és Kragujevacon élnek?
